Magyar Hírlap online

Molotov bukása

Lassan feledésbe merül a szovjet államszocializmus igazán még meg sem ismert krónikája. Engem azonban változatlanul foglalkoztatnak az 1980–1990-es években Joszif Sztálin egykori munkatársaival folytatott moszkvai beszélgetések, főleg azok máig érvényes tanúságai. Elgondolkodtató, hogy az 1950-es évek elején miként próbált megszabadulni a már elaggott, halálfélelemtől gyötört diktátor a saját bűntársaitól, akiket a háború után kialakult szokás szerint időről időre a nyaralójába rendelt, dorbézolni. A hatalmas birodalom rettegett, véreskezű urai ilyenkor kénytelenek voltak vihogva idétlenkedni a „Gazda” előtt, akár egy vándorcirkusz esetlen bohócai, csak hogy szórakoztassák a házigazdát.

A birodalom sokáig második embere, a rezzenéstelen arcú Vjacseszlav Molotov például – ő volt az, aki röviddel halála előtt azzal dicsekedett vendégeinek, hogy a háború után a legyőzött Magyarország sorsa sokban rajta múlt – az 1940-es évek végén rákényszerült, hogy a csupa férfiból álló társaságban polkát és keringőt járjon a többi politikussal.

Molotov azonban egy idő után még ezekből a botrányba fulladó éjjeli italozásokból is kezdett kikopni. 1952. december 21-én már megvert kutyaként távozott Joszif Sztálin „közeli dácsának” nevezett kuncevói nyaralójából. A diktátor életének ezen az utolsó születésnapján végig keresztülnézett Molotovon, a búcsúzáskor pedig nem nyújtott neki kezet.

Másnap Sztálin Molotovnak és Anasztasz Mikojannak, a szovjet gazdaságpolitika motorjának, a leszámolásra kiszemelt másik korábbi jó barátjának is megüzente, hogy többé be ne tegye hozzá a lábát.

Alig három hét múlva újabb csapás érte az ekkor már a puszta éle­téért rettegő Molotovot. 1953. január 13-án a Pravdában napvilágot látott a Kártevő orvosok letartóztatása című írás. Az újabb leszámolási kampány nyitányának szánt, a szovjet diktátor által saját kezűleg megszerkesztett szöveg nyelvezete kísértetiesen emlékeztetett az 1937–1939. évi „nagy terror” vészjósló terminológiájára. „Az állambiztonsági szervek bizonyos idővel ezelőtt terrorista orvoscsoportot lepleztek le, amely azt a célt tűzte ki, hogy ártalmas gyógyító munkával megrövidítse a szovjet állam vezetői­nek életét” – olvashatták döbbenten a szovjet emberek a Pravdában. A „terroristacsoport tagjai (…) kapcsolatban álltak a JOINT nemzetközi zsidó burzsoá nacionalista szervezettel”, amely „az amerikai felderítés vezetésével széles körű kém- és terrorista tevékenységet” folytat.

Néhány évvel később Molotov keserűen mesélte a gulágról visszatért magyar orvosának, hogy aznap titkárai és őrsége sajnálkozó pillantásaiból megértette: most már végképp szorosra húzták nyakán a kötelet. A korábbi leszámolások egyik legfőbb szervezőjeként ugyanis tisztában volt vele, hogy a Pravda-cikk után törvényszerűen sorra kerülő kirakatpernek minden bizonnyal időközben bebörtönzött, zsidó származású felesége, Polina lesz az egyik főszereplője. A másik pedig ő maga.

Vajon Joszif Sztálin életének utolsó heteiben miért éppen Molotov került a legközelebb a bitófához a szovjet állam vezetői közül? A kortársak, akikkel beszéltem, sokféleképpen vélekedtek erről. Közülük Alekszandr Selepin magyarázata látszik a legéletszerűbbnek. Már csak azért is, mert az „olvadás” korszak meghatározó szereplőjeként az 1960-as évek elején Hruscsov utasítására Selepin módszeresen gyűjtötte a bizonyítékokat Molotov egykori bűntetteiről. Ezeket a megsárgult papírlapokat lapozgatva, már rozoga nyugdíjasként azt mondta moszkvai otthonában, hogy Joszif Sztálin főleg azért készült megszabadulni Molotovtól – majd Vorosilovtól, Mikojantól és Berijától is –, mert a szovjet vezetés tagjai közül ők négyen ismerték a legjobban életének egy-egy kellemetlen korábbi szakaszát.

Selepin izgatottan mesélte nekem, hogy a bűnbakká vált „négyes fogat” tagjai – akik mellesleg, mint a skor­piók egy befőttesüvegben, olykor egymásba is belemartak – 1953 elején már puszta jelenlétükkel is irritálták a múltjával viaskodó öregembert. „Egykori barátaira, bűntársaira gondolva a gyors ütemben leépülő »Gazda« még a nyaralójához közeli erdő csupasz fái­nak látványától, az ágaikat zörgető széltől is rettegett. Akárcsak Macbeth. A skót uralkodóról szóló drámát egyébként a gyakori színházlátogató Sztálin sokszor megnézte. De soha nem szánta rá magát, hogy végigülje.”

A diktátor azonban a többszöri nekifutás ellenére egészen 1952 végéig képtelen volt rászánni magát arra, hogy valóban leszámoljon Molotovval és „likvidálásra” kiszemelt többi egykori munkatársával. Talán, mert Dosztojevszkij Ördögök című regényének torz lelkületű hőseihez hasonlóan a közös bűn egy életre összecementezte őket. Hiszen Sztálin pontosan tisztában volt azzal, hogy az 1930-as évek végén csupán a Vjacseszlav Molotov által aláírt halállisták alapján 43 908 embert végeztek ki. Az ő lelkén száradt a német hadifogságból borzalmas állapotban hazatért 126 000 szovjet tiszt kettétört élete is, akik a könnyebb agyvérzéssel küszködő Sztálin távollétében, az őt helyettesítő Molotov aláírása nyomán 1945 októberében, átlépve a szovjet határt, mint „potenciálisan beszervezett kémek” a német haláltáborokra emlékeztető szovjet lágerbirodalom foglyai lettek.

Aligha lehet valaha is számszerűsíteni, hány ártatlan ember halála terheli Molotov lelkét. De kétségtelenül embermilliókról van szó. Csak egy példa: Sztálinnal és Kaganoviccsal együtt Molotov felelős volt az 1930-as évek elején mesterségesen halálra éheztetett hétmillió ukrán, köztük hárommillió gyermek pusztulásáért. Egy szemtanú 1957 júniusában a Molotov bukásához vezető központi bizottsági tanácskozáson – talán elsőként – a politikus szemébe vágta: többek között az ő bűne, hogy az ukrán sztyeppéket és a Kubany vidékét hullák borították. „Hány ezer ember pusztult el akkor! A (mesterségesen kiéheztetett, félőrültté vált szerencsétlenek – K. M.) hány embert, hány gyereket ettek meg. A piszkos ügylet nyomán (…) a Vörös Hadseregből háromszáz komisszárt vezényeltek a helyszínre, hogy rendet csináljanak. Aztán majdnem mindegyiküket lefogták, mert el akarták tüntetni a nyomokat.”

A Molotov bukásához vezető tanácskozás résztvevői közül jó néhánnyal sikerült beszélnem. Elmondták, hogy a politikus szenvtelenül hallgatta a súlyos vádakat. És élete végéig tagadta, hogy Sztálin fő segítőjeként az emberiesség elleni bűntetteket hajtott végre.