2012-01-28
Miért vagyok démon?
Tévedhetetlen vagyok. Soha nincs lelkiismeret-furdalásom. Az annak van, aki egy cselekedetét „utólag cserbenhagyja” (Nietzsche), aki tehát, amikor cselekedett, nem volt a legmélyebben önmaga, mert gyáva volt ahhoz, hogy tettébe, tekintet nélkül a következményekre, teljes önszélességgel beleálljon.
De ha azt mondom, nincs lelkifurdalásom, a lelkiismeret pásztorai mind ellenem fordulnak, mondván: akkor én képtelen vagyok a megbánásra. És valóban: képtelen vagyok rá. Csakhogy nem azért, mert – lelkifurdalásom föltámadván – menekülök attól, hogy szembenézzek tettem helytelenségével, hanem mert sosem cselekszem helytelenül. A tettem én vagyok, így vagyok tévedhetetlen.
De ha azt mondom, nincs lelkifurdalásom, az ész pásztorai mind ellenem fordulnak, mondván: akkor én képtelen vagyok a változásra. És valóban: képtelen vagyok rá. Lehet, hogy egy idő múlva másként látom volt tetteimet, de az, hogy már máshonnan nézek vissza az otthonra, nem jelenti azt, hogy idegenbe költöztem. És ha idegen földre költözöm is, hajdani birtokom nem adom el egy fúrótorony-telepítő cégnek.
Mindez annak, aki a lelki fúrótornyok síkjáról nézi a dolgot, hübrisznek tetszik. Bennem lakozó démoni énem ezen csak kacag. Ő nem ró meg sosem, hiszen tetteim ő teszi. Mi más volna a belső látás, ha nem a démon zöld szemsugara, amely nem lát, hanem vetít. Amit vetít, a következő pillanatban az leszek én. Nem azért, mert másolom a látását, hanem mert ő jós. Ott áll az idő kezdetén-végén, pillantásával átöleli. Aztán rám emeli izzó tekintetét, és azt mondja: „Most pedig menj, és ha valaki a lelkiismeret bilincsét tenné csuklódra, öld meg, mintha ajándékot adnál.”
Minden, amit használhatok, bennem rejlik. A sivatag homokján áll egy csónak, tele vízzel. Én vagyok. Hogyan induljak el innen, az emberek világából? „Semmi nincs, amit magaménak mondhatnék” – legyen ez a kezdet. Tárgyak vesznek körül, halott dolgok, merev készenlét, de nem igazodom hozzájuk, látásom birtoklásukból – üregéből a kígyó – kisiklik. A tárgyvilág elereszt, ez az első fokozat, élettelen messzeség küld el, nem is integet. Kilépni innen olyan, mint átvitorlázni egy hasonlatait vesztett, néma salakmező fölött, ahol csak az van, ami nincs. Érezni a nemlétet – ilyen könnyen a cél közelébe kerültem volna? Nem, dehogy. Ha célra gondolsz, már elvétetted.
Ez az első tükörajtó. A tükröt be kell törnöd; verd be az önmagában gyönyörködő majom pofáját, hogy legyen tovább. Nemhogy a léten túlit, nemhogy a létet, de még a létezést sem érzi az ittlét itt, a tárgyak szobájában. Az öngyönyörködés itt tárgyiasít. A kényelem szelleme itt minden ébredés után megetet, megitat, megpisiltet, még mielőtt bármi kérdésessé válna. Úszom a homok fölött gondolatban, az éjszakával egyezkedő hajnalon, puha vackok mindenütt, a ragaszkodás és a kényelem üregei, rigolyáim selymesek, felhorkanásaim népdalok, tekintet nélkül a múló időre. Egészen addig foglya vagyok ennek a repülésnek, amíg meg nem pillantom a csónakot, tele vízzel. Világít, mint egy zöld szem. Látja, hogy jó. Most a gondolat – kábítószert – bead magának, hősiesen szétáradok a légies szervezetben, és súlya lesz a felismerésnek: ez így nem mehet tovább. Ezt súgja nekem a démon.
Tükörgyilkos vagyok. Csörömpöl a megszokott. Foncsorcserép ropog a talpam alatt. Tárgyatlan szobába lépek. Szürkület. Még kivehető a felhős tapéta, növények lélegzését érezni. A természet sötétjében attól kell elkeserednem, hogy a nagy körforgás sem hív ki a vektorok világából, csak elgörbíti az időt. Nem vigasztal a nagy körforgás, nem vigasztal, hogy még élek, nem vigasztal semmi, éjszakánként saját halálfélelmemre riadok föl. Az utolsó napon majd ez a nagy, tükrevesztett, tárgyak nélküli szoba, amiben minden éjjel fölébredek, befogad, és én elmerülök a növényi szuszogásban, az ásványokig süllyedek.
Én? Nem én. De ez sem vigasztal. Minden, amit a sztoikusok kitaláltak a halálfélelem ellen, csak a következményektől menekülő lélek daca. Démon az, aki saját halálfélelmébe nap mint nap beleáll, ízlelgeti. A démon az elmúlás perverze.
Perverz vagyok. A fölismerést nem akarom elmaszatolni, mondván: mindenki más is az. Senki más nem érdekel. Saját perverzióim egy élve felejtett halott reményfutamai azt illetően, hogy van emlékezés. Nem a sejtek, a test, az ösztön emlékezetéről beszélek, hanem arról, ami a vágyat szellemmé, a szellemet vággyá teszi. Amikor még nem léteztem, reméltem, hogy megszületésem egy jóslat ígéretterét tölti be majd, hogy nemlét-énem az, aki majd eljön testemért, és aki majd tetteibe teljes énszélességgel beleáll. Mert nem a halottakkal kell fenntartani a kapcsolatot, hanem meg nem született önmagunkkal. Tetteimben tévedhetetlen vagyok, mert hallom bennük a nemlétemben elhangzott ígéretet. A föld alatt talán világít a szén.
Végh Attila