Magyar Hírlap online

Megbecsülni amink van

Szorgalmas általános iskolai majd szakmunkástanulóként kezdte, s vezérkari főnök lett belőle – egy mondatban talán ekképp lehet tömören összefoglalni Benkő Tibor eddigi pályaképét. A vezérezredes ifjú gyermekként egyszer elnémította a tiszalöki vízi erőmű telefonjait.



– Tűri, ha egy civil illetlenül szól önhöz?

– Ritkán fordul elő. Talán mert mindenkinek igyekszem megadni a maximális tiszteletet. Viszolygok a tisztátalan beszédtől, ám ha ilyet hallok, akkor sem a katona szól vissza a másik embernek. Udvariasan, az adott helyzethez mérten határozottan és kellő intelligenciával szeretem helyre rakni azt, aki nem adja meg nekem, amit én neki megadok.

– Civilként biztosan ön is találkozik ellustult hivatalnokokkal.

– Alapesetben mindenkiről feltételezem, hogy törekszik gondosan és szorgosan végezni a munkáját – ezért elvétve kritizálom a polgári bürókat. A feleségem gyakorta csodálkozik rajta, mennyire élesen elválik bennem a katona és a magánember.

– Nem éri seregnyi csalódás a jóhiszeműsége okán?

– Éppen ellenkezőleg, ritkán érzek effélét. Ha kellő alapossággal ismerjük azokat, akikkel együtt dolgozunk, akkor azt is tudhatjuk, kitől mire számíthatunk. Nincs ebben semmi rossz, hiszen az egyik ember ilyen, a másik amolyan – kereken annyi feladatot kell rábízni az egyénre, amennyit teljesíteni képes. Ha e metódus mentén cselekszünk, kevéssé érhet bennünket csalódás. S elengedhetetlen, hogy őszinték legyünk mindenkivel.

– Önnel is azok?

– Ha van, amit ki nem állok, az az őszintétlenség. Fel kell vállalni a rosszat is, különben lehetetlen értékelni a jót. Ha valamelyik beosztottammal bajom támad, méltóságát tiszteletben tartva, de kerek perec kimondom, mit gondolok az adott tettről, ügyről, és jelzem, mit vélek hibának. Az ellenérveket meghallgatom, a vitára kész vagyok, támogatást adok, a kezemet is nyújtom, ha óhajtják, de ha az érintett elrúgja magától a segítséget, mit tegyek, tehetek? Az már nem az én felelősségem.

– Mi akart lenni ifjúkorában?

– Orvos.

– Jól mellé lőtt.

– Igaz, de nem bántam meg. Ahogy nőttem, úgy vonzott egyre jobban a technika. Szerettem barkácsolni, villanyt szerelni, s ez a szenvedély ma is sajátom. Ha a feleségem vagy a lányaim fölkérnek, hogy ezt vagy azt rakjam össze, javítsam ki, szíves örömest a kezükre járok. A konyhabútorok egy részét például én csináltam. Fiatal tisztként 1981-82 környékén nem restelltem a saját Trabantunkat szervizelni – s így annyira kiismertem, hogy talán ma is életre tudnék kelteni egy hibás járgányt.

– Fiatalemberként honnan jutott alkatrészekhez?

– Egy kis telepen éltünk Tiszadob és Tiszadada között, így hazugság lenne azt állítani, minden a rendelkezésemre állt. Igaz, egy csirkeólhoz vagy kutyaházhoz nem kell sok anyag. Onnan szereztem be a kellékeket, ahol azok elérhetők voltak. Talán ma már elmondható, egy alkalommal nagy ügybuzgalmamban a tiszalöki vízi erőmű telefonkábelének pár méteres darabját is leszereltem, mert drótra volt szükségem.

– Gondolom, háborogtak érte a szülei.

– Édesapámat sajnos hároméves koromban elvesztettem – egy üzemi balesetben hunyt el. Édesanyám nem dicsért meg, de hála istennek nem történt nagyobb baj.

– Más nem izgatta ekkoriban?

– De, nagyon szerettem focizni. A szomszédos helységekben élő fiúkkal rúgtuk a bőrt – harc volt, de tisztességesen játszottunk. Fontos megjegyezni, két testvéremmel nagyon szerény körülmények között nőttünk föl, hiszen édesanyám egyedül nevelt bennünket. Nekem, mint legkisebbnek sok esetben nagyobb ruhát vett azzal a fölkiáltással, hogy majd belenövök. Ám az számtalanszor előbb elrongyolódott, mint hogy az egyezés bekövetkezett volna.

– Kedvenc étele?

– A toroskáposztára akár egy héten át képes vagyok rájárni, de szeretem a tepertőt is lila hagymával. A hivatalos vendégségek elő- és főfogásai kevéssé vonzanak, de a süteményeknek ott sem bírok ellenállni.

– A technika szeretete vitte a Kossuth Katonai Akadémiára?

– Először szakmunkástanuló lettem 1970-ben. Akkortájt hazánkban a legmodernebb berendezések a Magyar Néphadseregben álltak rendszerben, és én már akkor is határozottan éreztem, hogy ide, egészen pontosan a rakétásokhoz szeretnék kerülni. A középiskolát kiváló eredménnyel fejeztem be, utána pedig az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatósághoz mentem gépésznek. Betonkeverőt épp úgy használtam mint árokásót. A munka mellett 1975-ben leérettségiztem, de már előtte fölvettek az akadémiára.

– Nagy változás lehetett a főváros a telephez képest.

– Mivel félárván nőttem föl, érthető mód ragaszkodtam édesanyámhoz. Például zenés-táncos szórakozóhelyen a fővárosban hallgatóként jártam először. Ám a közösség, az együttes tevékenykedés nem volt ismeretlen, hiszen esztendőkön át ebben a formában dolgoztam – legfeljebb a közeget nevezhetném szokatlannak. Minden nagyképűség nélkül, az osztálytársaim közül talán én voltam a legkomolyabb fölfogású.

– Itt gyökerezik a titka annak, hogy beszédje mentes az őzéstől és szóismétléstől?

– Szolgálatom során mindig az embert néztem és nézem, ez eleve biztonságot ad a túlzások ellen. Mivel seregnyi munkatársam és beosztottam volt és van, meg kellett tanulnom összeszedetten és felkészülten beszélni. Lévén, ha nekem nem világos egy gondolat, akkor azt miként tudom érthetően továbbadni?

– Csak kap előre valami vázlatot?

– Nagy a baj, ha az egyén azt hiszi, ő a legokosabb – így természetesen én is kérek segítséget. De ez csak az alap, a többit a tapasztalat és a tudás rakatja hozzá. Meg kell becsülni, amink van, legyenek azok szellemi vagy anyagi javak. Mert ha ezt elmulasztjuk, az zavart okoz – nemcsak az ember lelkében, de a cselekedeteiben is.