Magyarok kenyere

Gondolunk-e arra, hogy úgy öleljük keblünkre a megszegni kívánt kenyeret, mint anya a kicsi gyermeket? Itt van súlya annak az óhajtásnak, amit Jézus szavaival mondunk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk” …A Megváltó az „élő kenyér” és az „élet kenyere” is. Akit magunkba kell fogadjunk.

Előttem meg az a kép is, 1956-ból, ahogy az oroszok átlövik kopott zakós iskolatársamat, aki órákon át várt sorára a Százados úti kenyérgyár előtt, névtelen és emlékjeltelen „pesti srác”, s boldogan loholt hazafelé. Kebelén kenyere…, hátán meg a háza? Rá csak a mondás első fele igaz, és a kenyér oly szívesen itat fel mindenféle nedvességet, mindenfélét, bármilyen forrásból… Kereszt a késsel a cipó hasán, mielőtt megnyitnánk… Árvakenyér – ilyen szó is van a magyar régiségben. Amiként volt özvegykenyér és ebkenyér és cselédkenyér és hamus kenyér is. Amikor még mondhattuk az oltáriszentségre is, hogy angyali kenyér. Vagy búsongva: „Nincs savanyúbb az alamizsnakenyérnél.” Vagy féltréfásan ítélkezve kivagyi felebarátunkon: „Hetvenkedik, mint árpacipó a kemencében.” Vagy dalolgató férfitársaságban: „Lágy a kenyér, pirítani nem lehet…” Egy kenyéren élni…, olyan, mint egy falat kenyér… és kenyéririgység és kenyéradó gazda. Van vagy nincs sütnivalója.

Nem, most nem ezen a másodévbe forduló kultuszon örvendezek, noha ritka szép jelképe lesz majd a nemzeti együvé tartozásnak, képeket látok, ízeket és illatokat érzek. És régi szavakat hoznak elő az ízek és látványok. A kenyér gyürkéje avagy dúca. Dercés kenyér és komiszkenyér. Lisztláng, mondták a legtisztább őrleményre, és tudod-e még, magyar, hogy mi is az alakor, minden búzáknak ősatyja? És mi a helt, mit tesz az, aki slejtol vagy virtol? Cvibak és bagett meg az a jó savanyú fekete orosz kenyér, amivel háborúkat lehet nyerni századok óta. Pemete és szénvonó. És előttem a Régi szavak szótára meg a Keresztyén Teológiai Lexikon, de egyiket se csapom fel, mert tudom a két legfontosabb magyar emléket és emlékeztetőt: Arany Jánostól való a „madárlátta kenyér” és Ady Endrétől az „úrasztali kenyér”. Úrasztala? Bizony a kenyér bor nélkül nemigen találja meg önmagát se a mindennapokban, se az Istenhez emelkedő ünnepi lélek előtt, de fordítva sem… Mert ha ez van, ezek így ketten, akkor mire kell még vágyakoznunk? Az igazi kenyér minden jellemzője a harmónia szinonimája: arányos, domború, fényes, egyenletes színű, „egyöntetű állományú” …

A kenyér illata – az utolsó villamoson döcögve a nyári éjszakában valahol a külvárosban becsap ez az illat, három négy világító ablak, mögöttük legények és asszonyok talpig fehérben… Régebben a kemence körüli árokban tettek-vettek serényen, fehéren a fekete éjszakában, vöröslő arccal, lisztes hajjal, trikóban. Egy ilyen pékségből sietek valaha hazafelé, sütnivalót bízott rám az édesanyám, és nem állom meg, hogy ne törögessek a ropogós héjból… A piacunkon a Szabó Pék bódéja… Körzeti orvos apósom az Iparoskörben kártyázik Dalnoki Jenő pék édesapjával… Győr és Pápa között mindig megállok Gyarmaton a Szent Erzsébet pékségnél – hagymás kenyér és kalács meg pár derűs szó, no még egy pogácsát az útra… Ahogy a friss kenyér pattog, szuszog és sutyorog… Az örök kérdés, megkóstoljam-e rögtön vagy várjam meg, amíg kihűl… És a legendává váló lipóti meg toronyi kenyér… Utóbbit még mai is kézzel vetik be…

Test és kenyér. Úgy markolod dagasztáskor, mint szüreten a megtört fürtöket… És nemcsak akkorra jó a tészta a teknőben, amikor „csöpögni kezd a gerenda”, hanem amikor elválik a kezedtől, amikor önmagává válik. Megsülve kiveszed a forróságból, és gyöngéden megmosod. Világra jött az újszülött.

De itt a könyv, inkább ebből idézek, ismerjük minél többen, az utóbbi évtized legjobb magyar regénye a legjelesebb magyar írónktól, Kolozsvárról, Hollóidő, írta Szilágyi István. Tucatnyi bujdosó legények, skólamesterükkel együtt menekülők és harcot keresők valahol Magyarországon a török időkben. „Fortuna úr, nem ád nékünk a húshoz kenyeret? Igen, igen, kenyeret…, Illés mester fölállt, bement a malomba, de onnan nem a tele zsákkal tért meg, egyetlen kenyeret hozott, és azt is maga vágta, nagy furcsállkodásunkra, ahányan voltunk, annyifele. A kenyér a legemberhezméltóbb szerzés, mondta elgondolkozva. A megáldott birtoklásé… A kenyér a gondtűrő emberé, aki vet, arat, akinek malma van, tűzhelye, hitvese. Akinek temploma, hite, rendje van… A kenyeret verítékezve szolgálja meg a rendtartó ember fia. A jövőmenő, a ragadozó haramja lábas jószágot elhajt; embert, asszonyt rabul vihet, kincset orozhat tele zsákkal, a kenyér nem övé. Mert nem verhetni bilincsbe a búzamezőt.”