Léttölcsér

Amikor az égbolt vak és közömbös végtelenségéből kioldódott ez a nyár, ránk zúdult és elöntötte azt a Föld-szeletet, ahol élek, szigorúságában mit sem törődve azzal, hogy ez a hőség nem embernek való, hogy utálom, hogy a hőségben ürességgé gyorsuló élet semmi olyat nem jelent számomra, aminek önértéke lehet, márpedig az életnek, nem lévén önmagán túlmutató értelme, csakis önértéke van, ha tehát már az sincs, akkor rosszul jártunk, mert akkor az élet semmi, jelölt nélküli jel; amikor tehát a nyár elolvasztott bennem mindent, amin csodálkozhattam volna, amin csodálkozva egy pillanatra megállt volna bennem valaki, amikor tehát a nyár eltüntetett engem mint egy bennem megszülethető új ember szülőszobáját, amikor ez a szülőszoba megrohadt, akkor bekövetkezett az, amitől még a démonok is tartanak: az élet hiábavalóságán már gondolkodnom se sikerült. Na jó, mondtam magamnak, akkor legyen az évszaknak igaza, jöjjenek a nyári foglalatosságok.Új Nikon gépem egyébként is kijelölte az utat, amelyre a kánikula rátaszított. Újra elkezdtem a fotózást, de nemcsak az úgynevezett művészfotózást, hanem a gondolatilag csökevényesebb, de annál több természetes élményt adó madárfotózást is. Végre vettem egy olyan teleobjektívet, amilyenre mindig is vágytam. Gimnazista koromban, amikor a vadfotózásba belefogtam, ruszki fotópuskámmal cserkeltem szarvasra, vaddisznóra. Zenit gép, háromszázas Tair teleobjektívvel. Ha az ember nem teljes nyíláson exponált, hanem rekeszelve, a gép akkorát csattant, hogy kilométeres körzetből minden vad fejvesztve menekült. Később szereztem egy Pentacon ötszázast, de hát ez is szocialista cucc volt, közelébe sem jött a rajzolata a márkás nyugati telék rajzához. Volt aztán egy Vivitar zoom, ezzel fotóztam a vízirigót (amely azóta kipusztult Magyarországról), de a lessátorban végig azon tűnődtem, mire lennék képes egy ötszázas Nikonnal.Na, ez most megvan. 5,6/600-as Nikon telém mögött ülök a lessátorban egy gyurgyalagok lakta löszfal előtt, és lövöm őket. Amikor lődühöm csillapul, elmerengek, mi is történik velem. Ülök a bokornak álcázott sátorban, alig látok ki belőle, mert a lőnyílást betölti a teleobjektív frontlencséje. Ülök magamban, reggel négytől tízig. Látszólag a legzártabb magányban, az öneltüntetés, az önfelszámolás gyakorlatát űzve; egyetlen figyelő szemem a fényképezőgép, ez vagyok én. Eltűnt minden, ami ott van az életemben; eltűnt az út, amely idáig vezetett; csak az itt és most van, a tudatomon átfolyó természet képei. Nem vagyok.Ez így stimmelne is, de a helyzet bonyolultabb. Mert az önmagát felszámolt én helyébe azonnal megszületik a másik. A virtuális gondok közül kihalt valóság itt, a lessátor mélyén megtalálja igazi tükrét. A lőrés a zöld vásznon valójában a valóság beömlésének helye. Léttölcsér. Magányom a virtuális élet léket kapott hajója: zúdul be az élmény. Tőlem négy-öt méterre a gyurgyalagok élik az életüket. Érzékeim kiélesednek, a vászon ritkás szövetén már átlátok, és mindent meghallok, ami történik: a gyurgyalagriasztás morzejeleit, a sátor fölött elvitorlázó karvaly szárnycsapását, a fű közt csibéit terelgető fácántyúk pittyegését.Persze előbb-utóbb haza kell menni. Jól is esik majd nézegetni a képeket a monitoron, elnyújtózni a tévé előtt egy sörrel. Mert alapvetően civilizált, tehát virtuális létező vagyok. A kirándulás a lét partjaira számomra nem hétköznapi tett, hanem ünnep. Démon az, aki szomorúan boldog?