Magyar Hírlap online

L1S

Por és hamu

Hazakövetkezni

Hazakövetkezni – régi, szép, szegedi szó. „Az nem küvetközés, hogy azér’ nem ért rá, mer’ hazaküvetközött.” Vagyis: Az nem ürügy, hogy azért nem ért rá, mert hazatért, mondta egy régi, szép, szegedi ember. S mondom én. Is. Ugyan a mai szegedieknek nem sok közük van már ehhez. Tisztelet a kevés maradéknak.

A kórházból mégsem haza, hanem A.-hoz mentem. A. nemcsak mosott, vasalt rám, ágyat húzott, kötözött, injekciózott, de még a dietetikus öregasszonyok által megkövetelt étrendet is betartatta velem. Ugyanis ő főzött.

A betegség az élet éjszakai oldala – írta Susan Sontag. Minden ember született kettős állampolgár: a jó egészség és a betegség országában. Bár mi hajlamosak vagyunk csak a jó útlevelét használni, de előbb vagy utóbb rákényszerülünk, hogy a másik polgáraivá váljunk.

Persze az egészségről szóló könyvekkel vigyázni kell, az ember belehalhat egy nyomdahibába. Ne foglalkoztasson az egészséged. El fog múlni.
Az egészség csupán a leghosszabb módja annak, hogy meghaljunk.

A.-nál otthon érezhettem magam. Ádámnak a Paradicsomban volt otthona, leszármazottai számára az otthon a Paradicsom. Különben is a honvágy legrosszabb fajtája az, amelyik otthon támad rá az emberre. Az a kiváltságos érzés, hogy bárhol otthon vannak, csak a királyoké, a farkasoké és a rablóké. Mondta Balzac. Meg az íróké is, teszem hozzá. Az otthon végtelenített altatódal. Az érzékeim felfokozott állapotban voltak, nehéz volt megszokni például a festékszagot, pedig négy éve volt festetve a lakás. A nagyon hangos kijelentéseket, kiabálásokat elkerültem, a tévében is jó lassú, romantikus filmeket néztem, amelyekben semmi erőszak nem volt. Na meg az általam százlábúnak nevezett biciklis körversenyeket. A. a hajamat is mosta. Kezdetben diktáltam neki az írásaimat, mert az ujjbegyeim is fájtak. Ez volt a sokidegbántalmak első jele, ami csak rosszabbodott ezután.

Vettünk fülhőmérőt, benyomta a fülzsíromat a dobhártyába. Vennünk kellett fültisztító folyadékot is.

Aztán három nap után belázasodtam, fölhívtam Réti doktort, aki azt mondta, két napra feküdjek be kivizsgálásra. Mindent inkább akartam volna, mint ezt. Mert a kórházról nem az volt az emlékem, hogy itt megmentették az életem. Végül nem kellett befeküdnöm. A hőhullámok három hét alatt el is múltak. Ahogy enyhült az alkoholelvonás.

A fiam Walesből azt mondta a telefonban, örüljek a három nap szabadságnak, és térjek vissza a kórházba. Mondtam neki, el kell döntened, kivel vagy, az orvosokkal vagy velem. Pedig a gyerekekkel ajánlatos jóban lenni, mert ők fogják megválasztani az idősek otthonát, ahova becsuknak. Innen aztán nem dobnak ki, mint egy kórházból, hanem egészen halálodig fogva tartanak.

A hazakövetkezés, ha nehezen is, több nekibuzdulásban, de lezajlott. Először csak két órát tudtam otthon lenni. Ki volt kapcsolva az internet, a tévé, a telefon, a bojler, a jeges – egyszóval nem működött a lakás, amely Le Corbusier szerint csak egy gép, mely arra szolgál, hogy benne éljünk.

A második nekifutásra már belenéztem a regény kéziratába. A kifüggesztett szerkezeti ábrát (egy hajót) leszedtem a könyvespolcról. Eszméletlen garmadája volt mindenhol a dugóhúzóknak, sörnyitóknak, öngyújtóknak és hamutálaknak, társkereső zokniknak, özvegy, egyszárú gatyáknak, sebesült trikóknak. Ami jó volt, Csaba királyfi kimosott mindent, és a barátai megjavították a légkondit is.

A harmadik hazakövetkezésnél már elmentünk bevásárolni is. Például egy vietnamihoz, akinél zenélő vécékefét is lehetett kapni, és volt egy vízesést ábrázoló giccselménye, amelyet egy kattintással elektromos, azaz kivilágított üzemmódban is meg lehetett csodálni.

Volt valami, amit szegedi költő barátomtól kaptam a 60. születésnapomra. Már akkor sem találtam jó előjelnek: egy borosüvegbe tettek nagy ügyességgel egy tollat. Levittem a kukába, kicsúszott a kezemből, és szilánkokra tört. Az üveget összesöpörtem, de a bort nem töröltem föl. Így mindenki tudhatta a házban, hogy Feri megérkezett.

És ekkor az utcán felhördült egy légkalapács. Otthon vagyok. Az otthon az, ahonnan meg lehet szökni.

Tárcaírás

A Falk Miksa utcai Tóth kocsmában aszonta nekem az Emil, akiről azt hittem, álnéven ír, de aztán összecimbiztünk:

Te nem akarsz írni A Magyar Szívtestőrbe? 

Dehogynem. Mondtam, apukám kedvenc lapja volt. Hát már írok havonta egy tárcát bele.

És mi lenne, ha hetente írnál? 

És mennyiért? 

Amíg engem látsz, nem kell félned. 

És ezzel, nem tudtam, tíz évre odakötöztem magam egy laphoz. Más lapba nem írhatsz, nem nyilatkozhatsz. Az elején még tetszett is. A titkos tárgyalásokat is én folytattam a Budai Szívtipróval az egyesülésről.

Hát még, amikor kezdtem megismerni a munkatársakat, Pistát, Miklóst, Lacit… Úgy éreztem, a legjobb helyen vagyok. Heti tízezer karakter, az nem olyan sok. Nekem. Húsz flekk, és kész. Mindig többet írtam öttel. Tíz éven át.

De azért nem csak szórakoztatni szerettem volna az embereket (bár a magam módján törekedtem erre), mert nem mindig csak a politikát emésztik a népek. Ami fájt, az fájt. 2007 elején írtam ezt is:

Tavalyi keresztek

Nem volt még olyan iszonyú évem, mint a 2006-os. Szinte hetente kellett írnom búcsúztatót, és nem csak a nálam idősebbekről. A magyar irodalomban nagy rendet vágott a kaszás. Ahogy elnézem ezt az esztendőt, hinni kéne, hogy nem lesz olyan, mint a bátyja. De nem tudok hinni benne. Lehet, hogy kevesebbet arat a halál az irodalomban, de a társadalomban – amelynek az írástudók csak részei – szinte biztos, hogy többet. 

2006-ban az október 23-át ünneplőkre megint ráengedték a tömegre, ha nem is élessel, de gumilövedékes tűzparanccsal. Vízágyú, csili spray, gumibot, vipera – aki ezt elfelejti, az  ne éljen egy igaz demokráciában. A kapitalizmus legyőzte a kommunizmust, s ha már erre járt, a demokráciát is.

Hé, Nyugat!

Vörös gyilkosokkal ünnepeltek! Bennünket meg magunkra hagytatok, mint ’56-ban!

Ez volt felírva vastag, fekete irónnal, angolul egy lepedőre, október 23-án. Két srác tartotta. Sííí-úúú! Nyolcvan évre titkosítom, amit gondolok. 

Megint elbújtam lakályos cellámba, ahol minden kézre áll. Nekem van egy szerelmem, aki – milyen giccses – bennem él. Eleven már nincsen. 

Kinyitok egy könyvet, vagy belenézek a hálóba: hány hal hal. Mit látok? Kit látok? Hát Jó-e Madzsarak-ot.

Joe Magarac

Bizony, bizony, jól sejtitek, honjaim, egy magyarról van szó, méghozzá az amerikai szóbeli hagyomány, a képtelen, vad, túlzó történetek, vagyis hát egyfajta népmesék világából. Van olyan híres, mint Pecos Bill vagy Davy Crockett, akikről majd máskor.

Magaracról csak egy a biztos: a Pennsylvania állambeli Hunkie Townból származott. A „hunkie” az amerikás magyarok, tótok egyebek gúnyneve volt, kábé annyit jelentett, hogy tanulatlan magyar vagy (közép-európai) segédmunkás. Annyit tudni róla, Joe-ról, de azt biztosan, hogy ha nem evett, dolgozott, ha dolgozott, nem evett. De úgy dolgozott ám, hogy ha öt ember étkét elfogyasztotta, visszament dolgozni, és utána az acélüzemet három napra le kellett állítani. Puszta kézzel nyolcast hajtogatott acélrudakból. Maga is acélból volt, egyesek szerint.

Egyszer Hunkie Townban Steve Mastrivitch versenyt hirdetett: ki a legerősebb férfi a városban. Az első díj a lánya keze volt. Egy ötezer kilós acélrudat kellett fölemelni. A legtöbben megemelni se tudták. Pete Pussicknak, Joe barátjának se sikerült. Amikor úgy látszott, kudarcba fullad a verseny, valaki megszólalt a tömegből.

Majd én!

Ki vagy te?

Joe Magarac.

Mindenki nevetett, mert – az amerikai mese szerint – a név azt jelenti magyarul, hogy szamár, buta, hülye. Hagyjuk meg ebbéli hitükben az amerikaiakat. Joe megemelte a súlyt, meg is hajlította, de a díjra nem tartott igényt. Barátja, Pete azonnal el is vette a lányt. Joe Magarac sajnos szomorú véget ért. Mint acélból lévő ember, megolvadt egyszer, s egyenesen az öntödei kanálba került.

Kák zákáljálász sztál, ahogy az oroszok mondják.

Elvermelem magam hó’napra, akkor is munkanap van. Itt mindig. Ó, álom, ha jössz. Az álom az élet születésének lefordítása, mondá Magritte, a legnagyobb szürrealista festő. A szellem szereti az ismeretlent, mert maga is az.