Magyar Hírlap online

Körút

Naplójegyzet

Körút. Az én rajongásig szeretett körutam. Elbámészkodom azon, ahogy a kora délutáni napsugár kényelmesen nekitámaszkodik a házak falának. Az ereszek csatornáin galambok vesznek napfürdőt az első igazi januári verőfényben, s a hosszú barázdázott derekú csuklós buszok lomha kígyóként kanyarodnak a zsúfolt kocsiso­rok benzingőzös forgatagában. Igen. Akkor is ilyen szikrázóan tiszta volt az idő, csak éppen júliust morzsoltunk, s a napok – mint érett kukoricaszemek – hullottak az elmúlt idő feneketlen kosarába.

Igazi békeidő volt. Ráérős volt a világ. Gőzölgött a beton a kora délutáni nyárban, a hirdetőoszlopok papírplakátjai csörgősre száradtak. Az elektromos vezetékek – mintha legalábbis elefánt ülne rajtuk – rendesen megereszkedtek, s a verebek boldog porfürdőt vettek az Oktogon megszikkadt virágágyaiban. Vidáman lődörgött az élet az ingujjra vetkőzött nyárban.

A sárga, csörömpölő hatos villamos komótosan zötykölődött be a Nemzeti előtti megállóba. Kényelmesen szálltak le s fel az emberek, s a délutáni pilledésben még arra is futotta, hogy a vezető leugorjon egy kora esti újságért. Én a 12-es buszon utaztam. A frissen forgalomba állított jármű puhán suhant az aszfalton. Ez a jármű nem haladt, hanem vonult. Megfontoltan simult a járdaszigethez, halkan sóhajtva feltárta ajtóit, befogadta az utazni kívánókat, s már úszott is tovább a kora délutáni forgatagban. Mit mondjak, nagy élmény volt. Hátamat egy kapaszkodópóznának vetettem, s átadtam magam a jármű andalító ringásának. Kevesen voltunk a buszon, hiszen a csúcsidő még odébb volt. Színes kartonruhák, kopott farmerek libbentek előttem tárgytalanul, lélektelenül. Fakó kellékei a hétköznapoknak. Szétfolyt körülöttem az idő.

– De apu, igazán megvehetnéd nekem azt a nyári ruhás babát, amit ott láttunk a kirakatban, mielőtt felszálltunk volna.

Fölfigyeltem a párbeszédre.

– Minek, kicsim – szólt unottan az apa –, hisz van otthon vagy három ugyanilyen.

– De azoknak nincs ilyen szép fülbevalójuk, láncuk, karkötőjük. S különben is ha nagy leszek, nekem is lesznek ilyen ékszereim, és akkor azokban fogok járni az oviba.

– Kiváló – mondta apa –, akkor azt megvárjuk.

– Jaj, ne csináld apa, olyan izé vagy – vette nyafogósra a kis copfos –, különben is azt mondtad, hogy én vagyok a te egyetlen kis buta nokedlid. S ha én vagyok az egyetlened, akkor annak teljesíteni kell minden kívánságát.

– Azt csak úgy mondtam – felelte apa, s tovább bámulta a körutat.

– Csak úúúgy? Mi az, hogy csak úgy?

– Hát csak úgy. Szeretetből.

– Miért? Már nem szeretsz? – fűzte a szót tovább a csemete.

– Dehogynem. Csak nem fogom minden megállóban megvenni neked mindazt, amit meglátsz.

– Pedig szerintem a gyereket akkor szeretik igazán, ha megveszik neki.

Az apa nem válaszolt, csak bámészkodott unottan tovább.

– Naaa apaaaa, lécci, lécci, lécci – próbálkozott utoljára az egyetlen kis nokedli, de mivel apa erre sem reagált, hát hirtelen lépést váltott. Rózsás kis pofikája durcásra pirult, csillogó szeme szikrákat szórt:

– Hát jó. Ha nem veszed meg nekem a babát, megmondom anyának, hogy ma reggel megint a vízcsapba pisiltél.

Talált, süllyedt. Apa lemerevedett. Feje pirosról kékre, majd lilára váltott. A végzetes szavak akkor hangzottak el, amikor a busz éppen megállt. Mindenki hallotta.

Ember ilyen gyorsan még nem szállt le járműről.