Magyar Hírlap online

Gömbvillám a birsalma- kompótban (2. rész)

Por és hamu

(Váczy Jépont Tamás – szavai szerint – felelőtlen, mert boldog életéről, és elkerülhetetlen haláláról szólok. Mert hát melyikünk halála elkerülhető?)

Kamaszkorában jött a beat. Neki kétszeresen is, mert dobos volt. Úttörődobon kezdte, mint akkoriban majdnem mindenki. Egy barátja, bizonyos Kinder Állandó Antal így írta le egy beatzenekar matematikai képletét: „Egy rossz zenekari szerelés, gyök alatt sem egyenlő egy rossz zenekar fölszerelésével. Ha a házilag barkácsoltat H-nak vesszük, és közben áramszünet lép fel, akkor a nem várt (NV) eredménytől eltérünk. Igen ám, de az nem NV, hanem kényszerű próbaszünet. (KPRSZ). És a villanyóra meglódul (V), de a Muttert a díjbeszedő föllocsolja (H2O). Ja, és a Jépont komponens (J). Ez utóbbi szerint Jépont minden csajt kidob, de a legjobbakat megtartja kabalának.”

Jépont maga így emlékezik önéletrajzi (a Háború és béke is az) regényében: „Úgy megalakultunk, hogy na. Egy Pacsirta nevű, felejthetetlen minőségű rádió volt a bázis. Nekem egy úttörődob. És számottevő, húrt meg a velejáró feszültséget eltűrő jószág. Messze a leggyöngébb voltam! Csak zeneileg elhivatott. És ez kevés. Egy halvány sikeres KI MIT TUD elődöntő után, még maradék reményem is ott maradt a konzervatórium folyosóján… Egy égővörös, valahonnan ismerős kiskölök rám szólt: klassz volt, ne törődj velük.”

Jépont hűtlenkedett, és ezt így írta le: „Én a „Kis vörös kakas” szeretnék lenni. Rolling. Ehelyett egy érvénytelenített jegy hátoldalán dekkolok. …Bélám, nem ez a zene, hanem az, amikor te a szünetben kimész és versenyt szkanderozol a csajokkal. Egy marék forradalmi hajszál minden vigaszom. Énmiattam nők verekedtek! Már akkor tudtam, hogy nem lesz ilyen többé. Most kezdhetik a Kegyetlen tengert, és ha nincs, aki beugorjon helyettem, akkor dob nélkül bömbölnek… Ciki van. Mert hűtlen voltam a gyárhoz, hűtlen a zenekarhoz (A Dakoták). Mi több, egy belvárosibb zenekarral tárgyaltam, és eléggé el nem ítélhetően otthagytam őket. …Bélám nem az a zene, amit remélsz, a zene pam meg a pampabluba. És igazán akkor lesz belőled Bartók, ha én a gáztűzhelyen szárított vézna hajamat megrázom.”

És Jépont tényleg elszegődött a Bajtala trióhoz, melyet a hatvanas években ismert mindenki. A „Cigánylány”-ban, talán az egyetlen fennmaradt számukban, ő dobolt. A Postás Szimfonikusoknál végzett vagy nem végzett dobolásából nem maradt fönn semmi.

Jött ’67, és Jépont fejest ugrott a képzőművészetbe. Utcatárlatot rendezett a Rotschild szalon építési telkén a Váczi akarom mondani a Váci utcában. A rendőrök zárták be a szerzővel együtt. Tamás tán épp ezért érezte úgy, hogy sínen van. Gyorsan meg is házasodott. Pedig a hetvenes években a Pannónia Filmstúdióban készített rajzfilmje (Anyám, a szekrény tele van katonákkal) is dobozban maradt.

Rendszeresen tervezett díszletet, jelmezt a H.U.R.K.A. színháznak és a Kaposvári Csiki Gergely Színháznak. A díszlettervezés juttatta őt egy olaszországi avantgárd fesztiválra, ahol a Cirque du Soleil tagjainak főzött a patikákból grammonként összevásárolt mákból igazi mákos tésztát. A főzésben is nagyot alkotott. Általában a legkisebb dologba is (türelemüvegek – üvegekbe applikált és épített tárgyak például) a legnagyobb erőt fektette. Tőle egy paradicsompalánta, egy padlásfeljáró is művészet számba ment. Átlényegítette fegyelmezetlen, mert boldog, kísérletező lényével. Nála a műterem, de még a lakás is legalább akkora jelentőségű alkotás volt, mint az ott készült művek. Elég sok szépet vágtam pofán, írta erről (is).

A generáció életét is tömören tudta megfogalmazni:

„…Amerikában már behívócédulák égtek, túl voltunk Matuska Szilveszteren, föltört az ugar, tankok jöttek vendégségbe, először állt föl a kukim, vízbe fulladt a padtársam, és temetése után még a twistőrület is elharapózott. Szöszi jött, meg Bébe. Fejreállt James, a Dín. Elvist katonának vitték, és jött valami Beatles. Farmer, trikó. Marcuse, Mao. Csak úgy kapkodtuk a bozontost. És lányok. Sok LÁNYOK. Ismeretlen szeretetben összeütött hábék. Mint a tojást, úgy vettünk igénybe egy víkendházat. Nem törtünk be! Elszórt üvegek, zsíros serpenyők, ondóval keményített takarók, és telebőgött lepedők. És a mozi. Ahol az első sorban magozni, a hátsóban meg tapizni kellett. Hol van az a szúnyogmentes ölelés?”

Egyik legjelentősebb alkotása ál-dokumentarista stílusban készült és folyamatosan megújult. Ez volt a TRIPICON nevű, Magyarországra nem is kevéssé emlékeztető, kaján örömmel megrajzolt ország (fővárosa Minorisville). Ennek irodalmi pendantja életművében az Egy idegenvezető magánélete című regény, melyből idéztünk már, és amilyenek vagyunk, idézni is fogunk. Pél­dául: „Ahol lószar van, ott volt egyszer ló is.” A mail art is fontos szerepet játszott életében. Aprólékos gonddal készített bélyegeket, melyeken ő, azaz Tripicon királya volt látható.

A grafikákban, mint a tárgyemberekről rajzolt, vagy a Cannabis sativa-sorozat, az ember elgépiesedését (de szép szó) ábrázolta, többnyire szürrealisztikus humorral. Egy ember például önmagába lapátolja a szenet, mert ő a kályha is. A grafikái egy istenáldotta, született rajztehetség művei, melyeket pályatársainak sehogy sem akaródzott elfogadni. Grafikái, azt merném mondani, szobrásziak voltak. De régi írógépből szobrot nyűtt, ha kellett. A regényben valaki bevágja az ajtót, de úgy, „hogy a szekrényről leesik Lennon elvtárs szobra”. Másodszor kapom rajta, hogy inspiráltam: a Lenintől Lennonig című verselményemet jól ismerte. De Boncz Géza is hatott rá: „Hol van az a nyár, hol az édes szerelő?” Festeni Dalí stílusában festett, tisztán felismerhetően, de rejtvényeket helyezett el bennük. Átfestményeknek hívnám őket. Az volt a véleménye, hogy a XX. században a legjobban Dalí festett. Minek akkor utánozni? Úgy kell festeni, és kész.

Írógép – ebből készítette a Novellázó gép című munkáját, amelyet nekem ajándékozott, majd elkért, kiállításra. De ahhoz, hogy nekem adhassa, meg kellett ismerkednünk. Ez meg is történt velünk, 1977-ben, vagy a fiam születésének évében, egy évre rá. Az biztos, hogy már megjelent az első könyvem. Ezt onnan tudom, hogy az olvasótábor tanári vezetője tudott még szerezni néhány példányt belőle. Hogy mi volt az olvasótábor? Gyerekek önkéntes nyári, egy-két hetes tábora, ahol írók, költők, festők, zenészek rongálták a résztvevők idegeit, s észrevétlenül kultúrát csepegtettek beléjük. Tamásnak derékig ért a haja (az enyém csak vállközépig), és valódi sörpocakján nem bírta begombolni a farmerdzsekijét. Kis híján hazautaztam az első éjszaka után. Tamás állandóan, idegesen és idegesítően köszörülte a torkát, vagy szipogott. Ráadásul egy másik fiatal író, akkoriban még barátom könyvét olvasta az éjszaka, és hangosan fel-felröhögött a sátorban. A gyerekek szerették, mert vele egy indián táborba lehetett csöppenni. Engem is kedveltek, kivéve egy okoskodó fiút, akit Tamás átvett. Szakmunkásipari tanulók voltak egyébként, Kazincbarcika és Miskolc környékéről. Pali barátom elolvasta az unokaöccsének dedikált könyvemet, így lettünk barátok. De ami most a lényeg: Tamással is összebarátkoztunk. Rengeteget jártam vele Újpest kocsmáit. Ezt a hosszú hajú, szakállas, bajszos, erősen szemüveges embert mindenki szerette ott. Aztán a fiammal együtt kereszteltük az ő kisebbik lányát, Dorkát a rákoshegyi templomban. Vagyis keresztapa lettem, a szó igazi és nem maffiás értelmében. Tamás azonban elvált, én meg belevetettem magam az első regényembe. Mire kijöttem belőle, Tamás már máshol lakott. Kerestük még egymást párszor, de nem találtuk. Ma is úgy gondolom, bűn ez. Az utolsó két évtizedéről ezért sem írhatok úgy, mintha együtt lettünk volna.

Utolsó, betegséggel töltött évei­ben, Krisztus felé fordult. A rendváltásról rövidebben így szólt: „Sörnyálba’, vérbe’, fosba’ csúszkálunk, de béke van! Bejön egy hamburger és azt mondja, csendesebben vigadjatok, szegény Amerika beteg!” Hosszabban a regény (kissé elkapkodott) befejezésében jellemzi az átmeneti kort, korunkat. Túl közel volt a megíráskor az élmény. Azért karcolataiban szól a gumilövedékkel a másik forradalmi ünnepünkön az emberekbe lövögető ócskavas-prefektusról és más elvtársakról. A számonkérés idejét már nem érhette meg, 2008-ban eltávozott.

És most én is elkapkodom befejezést, mert nincs elég helyem. Borka, a körösztlányom, saját szavai szerint polihisztérika, grafikolista és kinéznjólogus, off és onlány idézi apját, őt búcsúztató írásában: „Le van szarva az elmúlás, az mindig van, kérem szépen, elmúlás mindig van, de élet!… Élet csak addig van, amíg el nem múlik. Tetszik érteni?”

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Tán egy mondatot Tamás regényéből: „Az ember kopik, a Lépcsős följárója kevésbé, az emlékek pedig egyáltalán nem.”