Magyar Hírlap online

GAZellák (1.)

Hirdessen nővel – szól az ezeréves marketinges igazság. Igaz, ami igaz, ezt a roppant egyszerű tényt „mifelénk” nyugati mételynek titulálva a hatvanas években csak elvétve és roppant szolidan alkalmazták, de annyi borítékolható, a mellékelt fotót látva a Nyizsnyij Novgorod-i Gorkovszki Avto Zavod rég elporladt vezetői vagy a veterán magyar Merkúrosok is fölkapnák a fejüket, és elégedetten csettintenének. Talán annak ellenére is, hogy a terepjáróra felkapaszkodott ifjúság magatartása igen messze áll a katonástól, sőt, koruk alapján be sem vonulhatnának a seregbe.

Az itt szemlélhető GAZ–69-es 1968-tól 2001-ig állt egy garázsban, szépen fölbakolva, ahogy illik, majd egy házasságkötés után váratlanul elővették, s 2007 nyaráig megtettek vele csaknem ötezer kilométert. Akkor egy roppant kedves, csinos és okos hölgy segítségével átkerült e sorok írójához, aki emlékei szerint valamikor a hetvenes esztendők végén, az Opera előtt látott először ilyen terepjárót – s azonnal beleszeretett. A heves érzelmek érthetők, hiszen oly csodásan néz ki, hogy festeni sem lehetne szebbet.

Az álomkocsi amúgy azért került a Népköztársaság (a fiatalabb korosztály kedvéért: a mai Andrássy) úton álló kultúrintézmény elé, mert a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet Déli Hadseregcsoport jó magaviseletű katonáit jutalomként rendszeresen odavitték szórakozni, Bánk bánt és egyéb kellemetességeket hallgatni, nézni. A bakák Ikarus buszon, a lampasztos felsőbbségek UAZ–469B vagy GAZ–69-es terepjárókon érkeztek a mesebeli kőpalotához. Családunk úgy jutott (értelemszerűen pénzért) jegyekhez, hogy egy középkorú orosz–magyar hölgy kapcsolatait kihasználva, konzekvensen fölvásárolta a hadvezetőségtől a felesleges tiketteket, s azokat a fővárosi tanács dolgozói között „olcsított” áron szétszórta. Mivel a CA feliratú váll-lapot viselő egyenruhások döntő többsége a nacsalnyikok ítélete szerint rosszul tette azt, amit tennie kellett, tömegével állt rendelkezésre üres szék a színházban.

A 69-es szellemi atyja bizonyos Grigorij Vasszerman mérnök volt: az ő vezetésével zajló fejlesztési munkák 1947-ben kezdődtek, s a szériagyártás 1953 szeptember elsején indult meg a Moszkva melletti Gorkijban. A műszaki fanoknak néhány adat: a futómű elöl-hátul egy laprugókon nyugvó merev híd, kerekenként egy darab két irányban ható karos csillapítóval. A speciális verziókat nem számítva két karosszériaváltozata létezik: egy kétajtós, nyolcüléses rajkivitel és egy négyajtós, ötüléses parancsnoki (GAZ–69A), amely száz milliméterrel keskenyebb és kilenc centiméterrel alacsonyabb. A gép ötvenöt lóerőt produkál 3600-as fordulatszámnál, és ez a teljesítmény egy roppant könnyen járó háromfokozatú, kéttengelyes váltón keresztül jut a kerekekhez. A raj-GAZ teljes terheléssel 2175 kilogrammot nyom, s a parancsnoki is mindössze félszáz kilóval marad a két tonna alatt. Papírjai szerint kilencvennel is mehetünk vele – bevallom, nekem már ötvennél halálfélelmem van.

Hasznos tudni, e terepjáróval könnyű „csajozni”: a katonai zöld szín, a nemes ívek, a kellemesen duruzsoló motor, a mértékkel saras kaszni feledteti a sofőr esetleges kinézetét, korát. Aki nem hisz nekem, tekintsen balra fel.