Magyar Hírlap online

Festő a korzón

Nagymaroson a gyanútlan sétáló könnyen furcsa látványba ütközhet: egy Műhely galéria feliratú üzlethelyiségben, festőállvány előtt kétméteres ember ül, dolgozik. Körülötte festmények tömege. A performer nem más, mint Nyakas Attila festőművész, aki a Szentendrei-szigetről jár ide, hogy részt vegyen a marosi művészeti életben.



– Te arról vagy híres, hogy – szemben a manapság divatos absztrakt korszellemmel – figuratív festészetet művelsz. Mi ez, lázadás?

– Nem hinném. Ez nem is tudatos. Ha abból indulunk ki, hogy komolyabb dolog, ha a festő el tud vonatkoztatni a látványtól, akkor én egyszerűen még nem tartok ott, hogy absztrakt képeket fessek. Persze bízom abban, hogy a nekem oly kedves figuratív ábrázolással is elérhetek bizonyos szellemi célokat. Nem mondom, hogy életem végéig ilyeneket fogok festeni. Ki lát a jövőbe?

– Egy, az ortodox zsidó kultúrával foglalkozó sorozatodat kiállították a tokaji zsinagógában és a budapesti Micve klubban is. Te nem az ortodox zsidó kultúrából jössz, ezek a képek mégis nagy átszellemültségről tanúskodnak. Mi az, ami téged megragadott az ortodox szellemiségben?

– Amikor ezt a sorozatot elkezdtem festeni, semmi mást nem akartam, mint az abszolút komolyan megélt rituális életet ábrázolni. A bölcseletben feltáruló mélység engem gyerekkorom óta nagyon vonz. A zsidóság pedig adta magát. Közel vannak, ismeri is őket mindenki, valamennyire kapcsolódnak a tradícióhoz. Szigorú rendszert követnek. Aztán ahogy elkezdtem festeni, egyre jobban behúzott magába ez a dolog.

– A közönségnek, akik ezen a kiállításon megfordultak, milyenek voltak a reakciói? „Befogadtak” téged, az outsidert?

– Nem arra vágytam, hogy hihetetlenül elszálljon tőlem mindenki. Ennek ellenére nagyon jó volt a fogadtatás. Megkértek, hogy mondjak pár szót magamról. Én elmondtam, hogy semmi mást nem akarok, mint fölébreszteni az embereket. A szellemi út mint lehetőség mindenki előtt adott, bármilyen kultúrából jön. Teljesen mindegy, hogy az ember zsidó, taoista vagy keresztény, mert hitelesen járva az utat végül mindenki ugyanoda jut. Az volt a célom, hogy az emberek elgondolkodjanak. Ezek a képek – még ha egyikük-másikuk fotó alapján készült is – nem fényképek. Át vannak szűrve a lelkemen. Aki ébredni akar, az első lépcsőre most fölléphet, ezt mondtam el ott. És a jelenlévők nagy örömmel gyűltek oda a végén. Azt hiszem, látták, hogy engem ez a téma őszintén érdekel.

– Nagymaros főterén bérelsz galériát. Képeid kint vannak a kirakatban, és szinte a kirakatban festesz. Bárki bemehet hozzád, nézheti, ahogy dolgozol, beszélgethet veled, és aki akar, vehet képet. Vannak itt közönségképek, de vannak úgynevezett saját képek is. Tudjuk, hogy meg kell élni valahogy, de te mennyire vagy tudathasadt? Egy megrendelt portrét mennyire más lelkülettel festesz, mint egy olyan képet, amelytől többet vársz?

– Az úgynevezett megélhetési festésben lehet olyan témát választani, ami teljes gáz, de engem ez sosem vonzott. Már eleve a témaválasztásnál érvényesül a szertelenségem…

– Igen, tudjuk, hogy a Kos jegyében születtél…

– …és ha kell is tájképet vagy utcarészletet festenem, olyat választok, ami engem megszólít. Ez még a mindennapi élet szintje, persze. Itt még nincsenek nagy művészi tartalmak. Megfog a fény játéka, a felületek, ilyesmi. Ez nem ragad meg olyan mélyen, mint a saját témaválasztás, de remélem, azért ezek sem olyan képek, amilyeneket gyakran látok kortársaktól, ezek kimondottan illeszkednek egy trendbe, és látszik, hogy rutinból vannak lenyomva, mindenféle szellemi tartalom nélkül.

– Te a Szentendrei-szigeten laksz. Miért jöttél Nagymarosra? Mi kapott el itt téged?

– Egyszer beszélgettem itt egy emberrel, aki megkérdezte tőlem, hogy mit feleljen azoknak, akik állandóan az önkifejezést és az önmegvalósítást kérik számon tőle. Mondtam neki, ez érdekes kérdés, és hogy én az egész életemmel próbálom megvalósítani magam. Másképp nem is tudom elképzelni. Hogyan is lehetne? Az embernek naponta van egy szabad órája, és akkor megvalósítja magát? Aztán visszamegy a valótlanságba? Túl spontán ember vagyok én ahhoz, hogy ilyen dogmákkal törődjek. Megpróbálok bővérűen élni, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.

– Bővérű élet? Thaiföldi masszázsszalonok, LSD és pezsgős bugyipartik?

– Nem, dehogyis! A bővérű élet része például az, hogy itt galériát bérelek. Egyszer csak megéreztem, hogy ha otthon maradok és ott festek továbbra is, nem kapok levegőt. Bizonyos dolgokhoz szeretnék közel kerülni. Akár itt a Börzsönyben, akár bent a nagyvárosban: töltött helyeken szeretek lenni. Hogy mi húzott ide, az megmagyarázhatatlan, de az biztos, hogy én érzem ennek a városnak a töltöttségét. És most itt vagyok. És amióta itt vagyok és itt festek, érzem, hogy a sok-sok év alatt felépített rutinjaim kezdenek lemállani. Hogy hova vihet el engem a festészet, azt még nem tudom, de azt érzem, hogy most minden változik. Még ha ez a képeimen nem is látszik egyértelműen. Mindig az intuíciómnak engedelmeskedem, túlságosan spontán vagyok – ezért a feleségem is biztosan neheztel rám –, de úgy érzem, hogy halálos veszélyt jelentene a festészetemre, ha munka közben gondolkodnék. Irtózom mindentől, ami kiszámított.

– Hogy nem gondolkodsz, az erős túlzás, érdekel a vallástörténet, a filozófia. Lehet, hogy egyszer a filozófia iránti érdeklődés és a festészet mégis összekapcsolódik majd benned? Te leszel a „filozofikus figurativitás” festője?

– Azt nem tudom, de a vallástörténet mindig is foglalkoztatott, és ennek kapcsán megérintett a filozófia is. Persze amikor filozófiai kérdéseket akartam bevinni a festészetembe, mindig rossz képek születtek. A múltkor egy ember azt mondta a galériában: nagy bölcsesség sugárzik a festményeimből. Teljesen megdöbbentem. Bölcsesség? Hiszen folyamatos ijedezések közepette élek.

– Az ortodox zsidó közösséghez hasonlóan zárt a nagymarosi sváb közösség. Hogyan tudtál beilleszkedni?

– Mivel rögtön látták rajtam, hogy nem vagyok ellenség, néhány szóra sem érdemes kivételtől eltekintve örömmel fogadtak.

– További terveid a Duna-kanyarban?

– A nagymarosi művészteleppel kapcsolatos terveim nagy lendülettel indultak: úgy éreztem, csak akarni kell, és akkor semmi nem állhat a dolog útjába. De aztán alászálltam, mert figyelmeztettek, hogy – bár valószínűleg sikerülni fog összehozni ezt a telepet – ez nem a szó klasszikus értelmében vett művésztelep lesz. Nincs meg a financiális háttér, amely a hajdan szebb napokat látott dunakanyari festészeti élet mögött ott volt. Jön ide egy pár festő, talán egy helyiséget ki tudunk sírni majd, és talán sikerül az olcsó étkeztetést megoldani. Persze realista vagyok: vannak itt, a Dunakanyarban nagy múltú művészközösségek, amelyekhez képest ez csak egy hobbifestészeti telep lesz. De ha sikerülne bármit hozzátenni a nagymarosi művészeti élet továbbéléséhez, boldog lennék.