Magyar Hírlap online

Eltűnt héroszok nyomában

Ha a világ kifordul sarkaiból, az ember általában körbenéz, hogy hol álldogál az éppen szolgálatban lévő hős, aki visszafordítja az idő kerekét, és újra rendet teremt a káoszban.

A legszerencsésebbek talán az antik világ emberei voltak, mivel problémáik nagy részét saját isteneik okozták. Így érthető, hogy tőlük várták a segítséget, a boldogulást is. Az istenek – vagy legalábbis a titánok – pedig jöttek, mint például Prométheusz, aki maga tanította az embert élni, gazdálkodni, sőt ellopta neki az isteni tüzet is. Meg is bűnhődött érte, és feltételezhetően ezért lett ő az első olyan „szuperhős”, akinek attribútuma egy gyűrű, benne a kaukázusi sziklák egy darabkájával.

Ám az istenek is gyarlók. Erre eklatáns példa Zeusz, a görög főistenség, akinek sokszor tetszettek meg földi nők. Egyiküknek – igaz, inkognitóban, aranyeső formájában – egy félistent nemzett. Perszeusz pedig, miután megszabadította a világot az akkor hivatali kötelességüket teljesítő gonoszoktól, az égboltra került.

Ám az idő előrehaladtával valahogy kifakultak a héroszok, hogy átadják helyüket a hús-vér emberi hősöknek. A hosszú sor legelején minden valószínűség szerint Odüsszeusz, Ithaka királya áll, aki még ma is megfelelne egy akcióhős kritériumainak. Végigharcolta a trójai háborút, leleményével megtervezte a harcokat lezáró falovat. A hazaúton is harcba szállt a nehézségekkel, míg végül saját hazájában ügyesen elintézte felesége kéretlen kérőit. Hosszú utat tett meg, de elvégezte azt, ami egy valamirevaló hős feladata: győzött az emberi és ember feletti erőkkel, s visszaállította a világ rendjét.

A sötétnek mondott középkor (de legalább nem volt villanyszámla) a vándorlások, pusztítások utáni időkben csak lassan talált magára. Az olvasás ismeretének hiányában az emberek főleg a legendákban, mítoszokban vagy mesékben keresték azt a hőst, aki majd felszámolja az aktuális rumlit. A szent harcosok és királyok ellensége általában a főgonosz, a sátán volt, elég ha csak Arthur királyra és az Excaliburra emlékezünk.

A hőst megformázó vonal azokban a mesékben sem bicsaklott meg, ahol nemes származású ifjak védték a világot és az éppen arrafelé bolyongó szűz becsületét. Ezek a mesék is hozzájárulhattak ahhoz, hogy modern formában előbukkanjon Sir Walter Scott nemes lovagja, Ivanhoe, akit a képernyőn Roger Moore személyesített meg. Sőt, a legügyesebb középkori tolvaj, Robin Hood is nemesi származású volt.

A modern hős megjelenésére addig kellett várni, míg a fejlődés a nyomatás „ócsításával” árucikké nem tette a kultúrát. A nyájas közönség egyre több és több olvasnivalót kapott, és a piacokon megjelent a ponyva. Míg nálunk a papírt a betyárromantikát kihasználó hősök, addig az óceánon túlról inkább a kalózkalandok és cowboyregények töltötték ki. Híres volt például a Buffalo Bill-féle ponyvasorozat, ahol maga a hús-vér William Cody is éltette magát. Mintául szolgálhattak a régi Európában a sokkal magasabb színvonalon megjelenő pitavalok vagy visszaemlékezések, mint például Vidocq emlékiratai, aki hajdani rabból végül rendőri vezetői állásba küzdötte fel magát.

Amikor tehát az emberek megszerették a valós bűntényekről és azok megoldásáról szóló elbeszéléseket, amivel nem csak szórakoztak, eljött az idő az első nagy detektív megjelenésére. Sherlock Holmes kora gyermeke volt. Bár excentrikusnak tűnt, elfogadta, hogy a világ tulajdonképpen úgy jó, ahogy van, csupán piti kis bűnözők zavarják meg a viktoriánus Anglia csendes békéjét. Ő már tipikus hős volt, különcködő, tele attribútumokkal: pipa, analitikus gondolkodás, vadászsapka, kockás pelerin. Ma már nehezen tudjuk sajátos öltözéke nélkül elképzelni, az a védjegyévé vált. Nem változott, ahogyan ő maga sem. A jelenséget ki is figurázta Az utolsó akcióhős című Schwarzenegger film is, ahol bepillantást nyerünk a hős szekrényébe: legalább tíz fogason ott lóg tíz tökegyforma nadrág, póló és zakó…

Vajon ha a 20. század első harmadában egy férfi harisnyában és arra húzott alsógatyában merészkedik az utcára, elhiszik, hogy ő egy hős? Pedig ez történt, amikor Shuster és Siegel megalkották Kal-Elt, a világmindenség leghíresebb szuperemberét. A harisnyára húzott gatya és a trikón virító S (családjának jele) világossá tette mindenki előtt, hogy ő az, aki átugorja a felhőkarcolót, futásban lekörözi a vonatot, röptében elkapja a puskagolyót. Ja, és az is ő, aki megmenti a világot. Superman mítoszt teremtett, ennélfogva nemcsak a keleti, de a nyugati kritika is rázúdult. Az amerikai tévékben zilált gyermekek számoltak be arról, hogy a képregény elolvasása után hánytak. A keleti lapok meg bizonygatták, hogy lám-lám, odaát egy kamasz kilibbent a felhőkarcoló tizedik emeletén lévő ablakból, mert összetévesztette magát Supermannel.

Mivel a piac nem tudta letiltani a szuperhőst és az utána jövő több ezret sem, szigorú cenzúra következett. Pontokba szedték, egy hősnek mit szabad, mit nem. Ez működött is addig, amíg el nem jöttek a szabadság illatú hatvanas évek. Abban az időben minden tabu borulni látszott, sőt minden kötelező lett, ami szabad volt. Ez volt a hősök aranykora. Közülük a legfényesebb pályát minden bizonnyal a világ legismertebb titkos ügynöke, a 007-es James Bond futotta be. Az ügynök az akkori olvasó, majd később a mozinéző számára fantasztikus dolgokat vihetett végbe, egzotikus tájakra utazhatott, hivatalból nagy kalandokat élt át, gyakorlatilag korlátlan forrásokkal rendelkezett, és nem volt gondja a szexszel. Korlátai világosak voltak, főnöke mindig eligazította, ki a jó és a rossz, átvállalva a felelősség összes terhét.

Bondot az akkori kommunista kritika annyira démonizálta, hogy kimondottan csalódás volt, amikor az első filmeket a rendszerváltás után bemutatták. Senki nem értette ugyanis, hogy a gyakran önparódiába forduló történetek miért kerültek tiltólistára.

A hatvanas évek lazaságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy megroggyant a maszkulin fensőbbség, és megjelent a női hős. A híres kémnő, Modesty Blaise főleg könyvekben és képregényekben lett sikeres. Az első, Monica Vittivel készült filmadaptáció inkább kémvígjátékba ment át, míg a 2004-es változat egyszerűen unalomba fulladt. A hatvanas évek kultúrája tabut döntött azzal is, hogy kilőtte a sztriptízt a világűrbe és a távoli jövőbe. Amikor Barbarella, a híres kémnő a filmben ledobja szkafanderét, így alakul a párbeszéd:

– Elnök úr, mindjárt felöltözöm.

– Nem szükséges, hivatalos ügyben keresem.

A gyönyörű kémnő nem kevesebbet vállal, mint a világűr megmentését. Meg kell gátolnia, hogy a gonosz Duran Duran bevesse iszonyatos fegyverét. Bájos ártatlanságával és nőiességével legyőz mindent és mindenkit, míg végül kiégeti a főgonosz kínzógépét is, amely arra hivatott, hogy halálra szeresse a nőket.

Kijózanodást hoztak a hetvenes-nyolcvanas évek, elbuktak a francia diákok, elbukott a prágai tavasz is. A szabad szerelemnek és szájalásnak befellegzett, az élet mókuskerékbe került. A szuperhősök, legalábbis egy időre megszelídültek, visszahúzódtak. A tévé képernyőin is szolid hősök mentegették a menthetőt, mint MacGyver, aki egy meg nem nevezett titkos központ ügynökeként harcolt a rossz ellen. Nem viselt fegyvert, nem ölt, sikereit folyamatos barkácsolással érte el. Hozzá hasonlóan indult harcba a gonosz ellen Knight Rider is, aki már nem önmagának, hanem szuper kocsijának köszönhette sikereit. Michael Knight Kitt nevű szuper okos autójával együtt száguldozta végig néhány éven át a tévé képernyőit, hogy végül a jövőbe is elutazzon rendet csinálni.

Aztán eljött a 80-as évek dereka. Tán néhány titkosszolgálati ügynökön kívül senki nem sejtette még, mi készülődik a nagyvilágban. De a vászonra hirtelen berobbantak a modernizált, vérben tocsogó hősök, hogy talán utoljára megpróbálják visszaállítani az ismert világ ismert formuláit. Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone újjáteremtették a hős fogalmát. Nem volt többé gáncs nélküli lovag, csak egy tökéletesen felszerelt és „beállított” gyilkológép, aki tucatjával kaszabolta a világ rendjét veszélyeztető rosszalkodókat. A hullahegyek egyre nőttek, és a filmekre szakosodott újságok sorra hozták az összehasonlító táblázatokat, hogy melyik színész hány hullával vezet, átlagosan hány tetem bukkan fel egy-egy filmben. Az ethoszból erőszakbiznisz lett.

Az óriási nézettség mellett természetesen felpezsdítette a kritikákat is. Az erőszak elleni ligák egyre hangosabban hallatták szavukat, és ahol csak lehetett, nyesegették az alkotásokat. Érdekes mai szemmel megnézni e filmek vágatlan kópiáit, hogy megtudjuk, mennyit durvult azóta a világ. A két akcióbeli rivális másképpen közelített a hős megformálásához – bár mindkettő aprította gonoszt. Schwarzenegger hősei általában még a régebbi gárdához tartoztak, még tudták, hogy ki a gonosz, és biztosak voltak benne, hogy az a világ, amelyet védenek, alapvetően jól van berendezve.

Sly Rambo figurája sokkal keserűbb. Egy kiszolgált vietnami katona, akit maga az állam utasít el. Sly ennél is tovább megy a második részben: megfogalmazza azt a szomorú tényt, hogy az állam kihasználja fiát, majd megpróbálja eldobni, mint egy lyukas zoknit.

A klasszikus hős alkotta mítosz kiégett. A Kill Bill női szuperhőse már nem is tudja, mi a jó és a rossz. Már nincs körülötte megmenthető világ, mert nincs benne mit megmenteni. Csak saját magát óvhatja, illetve szerelmét, ahogyan tették a Feláldozhatók című film akcióhősei is. Úgy tűnik, a világ eljutott odáig, hogy patetikusan már meghalni sem érdemes érte.