Magyar Hírlap online

Éjszakafrikában, hú!

A 48-56-os zongora (a készülő regényből)

Az idő, mint a kard, ha nem vágod el, ő vág el téged. Bartók ismerte ezt az arab közmondást; már évekkel ezelőtt, Párizsban vásárolt nyelvtannal megkezdte az arab nyelv tanulását. Csak a mássalhangzókat jelöli, s egyben számokat is jelent, mint a héberben. A francia nyelvkönyvek segítették, de - egy évvel az első világháború kitörése előtt - a francia hatóságok nem. Amikor megérkeztek a hadüzenetek, akkor meg igyekeznie kellett elhagynia kedves Franciaországát, különben hadifogolyként börtönbe vetették volna.

Már hónapokkal az odautazás előtt, még a bihari és máramarosi román népdalgyűjtések idején Bartók leveleket váltott ismerőseivel. Végül is az a terv vált be, hogy pro forma, megbízólevelet szerezzenek neki egy párizsi laptól, amely kiküldi őt egy algériai gyűjtésre. Ez működött.

Bartók három hónaposra tervezett útját, 1913. június elején kezdte meg Marseille-ben. A feleségével. Eredeti terveiben ő sem szerepelt. De milyen jó, hogy elvitte! Emlékezése fennmaradt a Dokumenta Bartokianában. Lássuk, mit mondd a szemtanú:

1913. június 3-án utaztunk el, s Marseille-en át Philippeville-be utaztunk, a Djurdjura nevű hajón. Európában hűvös, esős nyár volt, s ez, az afrikai hőmérsékletet is befolyásolta. Az ottaniak legalább is azt mondták, hogy nincs nagy meleg, alig 40° van árnyékban, 50 helyett. Philippevillebői rövid tartózkodás után (egy nap?) tovább Konstantinba, s onnan Biscrába. Biscrát azért szemelte ki Bartók, már jó előre (a Baedeckerre támaszkodva), mert nem esett még bele a legforróbb zónába, s onnan könnyen elérhetőnek ítélt egy-egy oázist, ahol gyűjthetett. Biscráhan fogadott egy arab idegenvezetőt, M’hammed nevűt, ki igen megbízható, szolgálatkész ember volt. (…)

A népdalgyűjtés nehezen indult. A három zenész, akiket M’hammed szerzett, (az egyik díszbe öltözött néger volt), Bartók által »kávéházi zenének« nevezett zenét játszott. Bartók tapasztalata szerint férfiakkal általában mindig nehezebb ment a népdalgyűjtés, a biscrai arab nők pedig idegen férfiak előtt nem énekelhettek.
A rendőrség engedéIyt adott reá, hogy az ouled-nailok (az örömlányok), akiknek szigorúan tilos volt utcájukat elhagyni, eljöhessenek a hotelbe, s ott énekeljenek. (…) Meglátogattuk az utcájukat, kis, egyforma agyag házakból állott, a lapos háztetőre a hátsó vályogfalba vágott nyaktörő lépcső vezetett fel, s mindegyik lánynak volt a teraszán egy kis szelíd gazellája, mint ahogy nálunk kutyát vagy macskát tartanak. (Afrikában minden reggel fölébred egy gazella, mint írta Életrajzoló. Tudja, hogy gyorsabban kell futnia az oroszlánnál, különben megölik. Minden reggel egy oroszlán is fölkel. Tudja, hogy gyorsabban kell futnia a leggyorsabb gazellánál, különben éhen hal. Nem számít, hogy gazella vagy, vagy oroszlán. Amint feljön a nap, futnod kell.)

A biscrai gyűjtés befejezése után kocsit fogadott Bartók három napra, hogy a 35 km-nyire levő Tolgába menjünk. Reggel négykor indultunk, jó hűvös időben; kilencre értünk Tolgába, útközben sokszor megállva, mert Bartók szorgalmasan gyűjtötte a bogarakat Afrikában is. Ezeket esténként én preparáltam, mi- alatt Bartók dolgozott (hangszerelt?). Tolgában a sejk mindenben nagyon készségesen segített, amiben bizonyára szerepe volt annak az arab nyelvű ajánló írásnak, amit a biscrai katonai parancsnoktól (kapitány) kapott Bartók.
A hotelben kaptunk egy szobát gyűjtésre, s felvonultak a szokott zenészek: énekes furulyával (gasba), kettősnádú síppal (rheita), dob, öregasszonyok. Az egyik vak asszony megkérdezve, hogy milyen vagyok (hajszín stb.) hamarjában improvizált rólam egy dalt, amit M’hammed lefordított. A sejk hűen kitartott mellettünk, leírta arabul a dalok és a különböző dobritmusok neveit.

Tolga nagyjából olyan, mint Biscra, egzotikus és nagyon szép, csak a hotellel volt baj: a vize keserűvíz, a leves, a tea emiatt élvezhetetlen, tejnek istállószagú kecsketejet adtak, s a végén mindezért horribilis árat számítottak fel, mert Bartók, szokása ellenére, nem kérdezett árakat. Valószínűnek látszik, hogy a későbbi bélhurutját ez a tolgai keserű víz okozta. Harmadnap reggel visszamentünk Biscrába, majd egy nap múlva (jún. 18-án) Sidi-Okbába kocsin. Ott persze megint a sejkhez ment Bartók (mint a papokhoz, tanítókhoz odahaza). Én a kocsiban maradtam. Egyszerre jön értem M’hammed, hívat Bartók. Megyek vele szűk, arabokkal teli utcán, egyszer csak nagy csődületet látok: egy ház előtt, gyékénnyel leterített emelvényen ül három arab, egyik közülük az öreg sejk. Szemben velük Bartók, széken, előtte padon kicsi kávéskanna és csésze. Melléje telepedtem, kaptam kannát, csészét és cukrot, minden sűrűn tele légypiszokkal, s a kávé sem lehetett kimondottan steril, mert hiszen jövet láttuk Sidi-Okba egyetlen kis patakját, amiben kacsák úszkáltak, asszonyok mostak s vidám kis arabok lubickoltak - s természetesen ennek vizéből készült a kávé is. Nagy tanakodás után rászántuk magunkat a kávé megivására, ami nagyon jó volt, meginni pedig muszáj volt, mert a visszautasítása nagy sértés lett volna; kivált ilyen sidi-okbai még érintetlen tiszta arabnál. Mondta is Bartók: »Ha belehalunk is, meg kell innunk.«

Elbúcsúzva a sejktől, elvonultunk a sejk kirendeltjével, aki a népeket összehívta, egy arab kávéház első emeletére. Berendezés nem volt, gyékényen ültünk; hogy a fonográfot hova állította fel Bartók arra nem emlékszem. A gyűjtés nagy jókedvvel ment végbe, a többi gyűjtésnél sokkal komorultabbak voltak az énekesek. De itt volt egy nagyszerű, kicsit kancsal énekes, az kedvet csinált a többinek is. (Bartók pedig tudta a törvényt: Ne kérd az énekest éneklésre, míg maga nem akarja.)

Bartóknak El Kantarában is szándékában volt gyűjteni, de erre nem került sor, mert súlyosan megbetegedett, lázas bélhurutot kapott, 47 kilóra lefogyott. Amikor úgy-ahogy meggyógyult, Algírba utaztunk, onnan szándékoztunk visszautazni Európába. Bartók alkudozni kezdett, hogy a tengerparton kedvezőbb a klíma, a kabiloknál (berbereknél) lehetne folytatni a gyűjtést. Amikor egy beteg ember egy másik beteg emberhez fordul gyógyulásért, miközben Jézus Krisztus a szomszédban lakik. Algírban kényszerű pihenőt kellett tartania, mert a hotel liftjébe beszállva térdig becsúszott a lába a lift és a lépcsőház közötti résbe, s a térde két oldalán igen fájdalmas csonthártyagyulladást kapott. Napokig feküdt borogatással, úgy emlékszem kilenc-tíz napot töltöttünk Algírban. Utolsó napokban próbált járkálni.(…) Órákig ültünk a tengerpart szikláin, néztük és hallgattuk a hullámverést, búcsúztunk Afrikától. (…) A Musztapha nevű hajón utaztunk el július 6-án Marseille-be. Bartóknak elhatározott szándéka volt, hogy a következő évben visszatér, és a túl hirtelen abbamaradt gyűjtést folytatja. (…) Fényképfelvételek erről az útról nincsenek.

Mintha Bartók nem akarta volna felfogni, mit is üzent neki Allah a lifttel. Végül is bejárták a Skikda-El Kroub-El Guerrah-Biskra-Algír útvonalat, ez sem volt kevés. Az arab ritmusok beleépültek a zenéjébe, az biztos. A máramarosi román énekek hasonlítottak annyira a két éve Párizsban hallott arab felvételekhez, hogy elszánta magát az útra. Az összefüggés így nyilvánvalóvá vált, az arab eredetű, szövevényes ritmusú, de látszatra egyhangú dallamok, a dallamstílus, nem tudjuk hogyan, de eljutott, tán az oszmán törökök, tán a bolgárok által egész Ukrajnáig.

Az afrikai poggyászt Algírban hagyták, egy bőrönd meg is érkezett belőle augusztusban. Érdeklődésükre a trieszti cég, azt közölte, hogy a többi ládát feladták a Tisza gőzösre, további sorsát nem tudják. A három hónapos gyűjtésből valójában két hét lett. Afrika végletekig vitt színei mégis a recehártyája mögött voltak. A törékeny férfi 10-12 órákat aludt. Viszont napi hét-nyolc fonográfhengert jegyzett le az arab gyűjtésből.

Ő (az Úr) titkait teremtésének leggyöngébbjébe rejti.

(folytatjuk)