Dédanyám és a Szent Jobb

Apám mesélte, hogy apai nagyanyja kezet szorított Szent István királlyal. 1945. augusztus 19-én történt, valamivel azután, hogy dédanyámon kitört a vallási téboly. Hatvanhét éves volt, azelőtt is buzgó templomjáró, de a főváros ostroma utáni tavaszon már nem naponta, hanem egy nap négyszer-ötször tért be a templomba. Egyszer csak ott tartott, hogy egyetlen imaház vagy kápolna mellett sem tudott elmenni anélkül, hogy ne tört volna rá a kényszer, hogy bemenjen mert napnál világosabb volt számára, hogy az a felszentelt hely nem véletlenül került elébe, hanem felsőbb akaratból, próbatételként, hogy kiderüljön, vajon az eredendő bűn, a restség erősebb benne vagy az áhítat. Azt képzelte, ha csak egyetlen templom mellett is közönyösen elsiet, baj éri a magyarságot, az emberiséget, de ami a legvalószínűbb, Didót, a spánieljét. A családjáért nem emésztette magát, többé-kevésbé biztonságban tudta őket. Legnagyobb gyereke, egyetlen lánya, Barbara Egyiptomig menekült a játékfüggő, zsidó gyártulajdonos férje elől, ahol aztán hastáncosnőként kereste a kenyerét. Barbarát már a háború elején kiutasították az angolok Szudánból, ahonnan bánatosan és szerelmesen hazatért. A második gyermek, Gyula átteniszezte az egész háborút. A legkisebb, Alfréd Zoltán, az örök „Totyika” – hivatásos tiszt, nagy nőcsábász, atléta, sí-, tenisz- és vívóbajnok – már hónapokkal korábban amerikai fogságba esett Nyugat-Európában. Apámék pedig a Felvidéken, Rozsnyón vészelték át a háború utolsó hónapjait. Dédanyám tehát nyugodtan aggódhatott a hazáért, az emberiségért és a narancssárga kutyáért. Fohászkodott is, az eget ostromolta szüntelen, felajánlásokat tett Máriá­nak, fűt-fát ígért Szent Antalnak és Szent Józsefnek egészen addig, míg végül szabályos könyvelést kellett vezetnie arról, hogy mi mindent ígért a különböző segítő szenteknek. A nyár elején elhatározta, hogy kántornő lesz és kórusvezető, ám az ötlet amilyen gyorsan jött, úgy el is halt, viharsebesen söpörte el a felismerés, hogy ki kell térnie. Pontosabban inkább be. Vagyis hogy prozelitává, azaz zsidóvá kell lennie. Dédanyám Barbara lányát Izrael atombombáján kívül soha életében semmi nem lepte meg, Gyulát nem érdekelte semmi a teniszütőkön, a turistabakancsokon és térdzoknikon, valamint a Felten & Guilleaume részvénytársaság sodronyain és ólomkábelein kívül, amiknek az eladásával foglalkozott: ők tehát nem rendültek meg. Megrendült viszont apám nagyanyjának barátnői kara, mert miként ők, úgy egészen addig dédanyám is kicsit antiszemita volt. A megvilágosodás hátterében bonyolult histó­riai, családtörténeti, genetikai és lelki okok húzódhattak meg, tudni azonban csak annyit lehet, hogy valaki, nem tudni, ki, dédanyám kezébe adott egy könyvet. Ami annál érdekesebb, mert nem volt nagy olvasó. A könyv az unitárius Péchy Simonról szólt, aki az 1600-as évek elején héberből fordította a Bibliát, megözvegyülvén pedig beleszeretett Marosvásárhelyen egy zsidó lányba, akit elrabolt és megkísérelt megtéríteni, ám nem Eszter tért ki, hanem ő tért be. Dédanyám megrendülésének másik oka még hihetetlenebb. Tébolyult vallási körútjai valamelyikén betévedt egy félig romos imaházba, valahol a Berlini tér környékén, ahol a világon semmi keresnivalója nem volt, és ahol döbbenettől tágra meredt szeme előtt talán a Budapesten vetített első nyolc-tíz perces olyan amatőr film pergett és sercegett némán, amelyen csontsovány, pucér hullákat toltak lánctalpas traktorra szerelt hóekével. Ez már valamikor augusztus derekán történt, amikor a kijózanodása már napok kérdése volt. Hogy augusztus 19-én éjjel kivel és hogyan keveredett abba a hatalmas, pesti házba, amelynek grandiózus kapualja alatt fehér csillagos katonai terepjárók, az udvarán pedig vöröskeresztes, fedett tehergépkocsik rostokoltak, és amelyről később soha senkinek nem mondott többet, csak ennyit: „Palota volt az, Pilátus jeruzsálemi palotája, tömjénillat és lóhúgy szúrós szaga keveredett benne, és olyan aranysújtásos, bíborszínű bársonyok lógtak mindenütt, mint a rozsnyói püspöki palotában, csak ezek kivétel nélkül mind meg voltak pörkölődve.” Egy hatalmas teremben, a fehér porcelán cserépkályha előtt látták meg a kopott faládát, talán egy lőszeres vagy élelmiszeres láda lehetett, amelynek oldalára hatalmas betűkkel az volt felpingálva: VIGYÁZZ, SZENT JOBB! TÖRÉKENY! A láda nyitva volt, fedele a falhoz támasztva. Dédanyám odalépett, belepillantott, aztán habozás nélkül lehajolt. Nem aggódott, az őrültek és szentek biztonságával nyúlt a ládába. Amikor felegyenesedett, a szeme ragyogott, és attól fogva a haláláig sem zsidó, sem keresztény, sem semmi más nem akart lenni többé, csak önmaga. Apám tizenöt éves volt, amikor dédanyám elmesélte neki az esetet. Fejenként harminckilós cókmókkal zsuppolták ki őket a Felvidékről, éppen akkor tértek vissza a fővárosba. „A csodák csodálatosan egyszerűek – mondta dédanyám az unokájának. – Tudod, mi történt velem? Egy percig én voltam a király.”

Dédanyám hamarosan meghalt, apám katona lett, majd terrorista és államellenes szervezkedő, börtönbe zárták. Három évtized múltán, amikor utánanézett a nagyanyja történetének, megtudta, hogy a király jobbját 1944 őszén a nyilasok a koronaékszerekkel együtt Nyugatra vitték, ahonnan – az ausztriai Mattsee-ból – 1945. augusztus 19-én érkezett haza egy kopott faládában.