Magyar Hírlap online

Beszélgetés Lili Brikke

Zsugorodó számú hívei a mai Oroszországban bizonyára nem felejtették el, a gyorsuló idő azonban kiveti a szétfoszló múlt elkötelezettjeit. Vad zseni volt. Fiatalon végzett magával. A háború után minden csatlós országban úton-útfélen a legkiválóbb művészek tolmácsolásában hallhattuk mozgósító erejű verseit. Tagadhatatlan, hogy az akkori fiatalok – engem is beleértve – magukénak érezték gondolatait, költeményeinek minden sorát. Kiváltképp Major Tamás azonosult vele, szinte forrt a levegő, amikor Vlagyimir Majakovszkij valamelyik versét szavalta. Minden sorát a szovjet hatalom iránt érzett hűsége hatotta át, nem úgy, mint némelyik magyar költőnek, aki „vette a lapot”, és könnyedén kapaszkodott fel az aktuális villamosra. Persze Majakovszkij nem láthatta előre, hogy évtizedek múlva a történelem merre sodorja hazáját. Ma sem látjuk a jövőt. Könnyen lehet, hogy amit világméretekben ma stabilnak látunk, az váratlanul szétpukkan, mint a buborék.

A magamfajta öregembernek ez nem jelent meglepetést. Elég időm volt hozzászokni. Majakovszkijt mégsem tudom elítélni. Mindössze ötéves voltam, amikor befejezte földi pályafutását. Meghökkentően fiatalon. Jómagam kapitalizmusban nőttem fel, az állítólagos szocializmusban lettem felnőtt emberré, ma pedig a sír szélén állva próbálom kitalálni, hogy minek nevezzem azt, ami van, mivel nem hasonlít egyikre sem, ami korábban volt…

Majakovszkij ezerszer hallott verseinek néhány sora olykor még ma is eszembe villan, de nem tudok mit kezdeni velük. A képen látható nőben a zsidó Lili Briket agnoszkáltam. Évtizedekkel élte túl világhírű barátját. Jóval elhagyta már a nyolcvanat, amikor végzett magával, előtte azonban kikötötte, hogy hamvasszák el. Kérését teljesítették. Lili Brik sem tudhatta, hogy az elkövetkező évtizedek során mi vár a világra. Megérte a második világháborút és a Szovjetunió szétesését.

Kettejük személyes tragédiája késztet arra, hogy elmondjam magának, Lili Brik, sorsom egyik epizódját, amiről eddig nem beszéltem senkinek soha. A háború alatt szerettem egy leányt, aki a bombázások elől szüleivel együtt Erdélybe költözött. Addig csak a kerítésen át beszélgettünk egymással. Amikor visszajöttek Pestre, paralízist kapott, és mindkét lábára megbénult. Ennek ellenére férjhez ment. Szerető férje és gyermekei boldoggá tették. Erről évekkel később számolt be egy hozzám intézett levelében,
a címet azonban eltitkolta. Többé nem láttam.

Mindezt azért mondtam el magának, Lili Brik, mert a kettőnk sorsa sok tekintetben hasonló. A háború után megismerkedtem egy keresztény lánnyal, akit hamarosan feleségül vettem. Három fiút szült nekem, akik azóta közel járnak a hatvanhoz, de bearanyozzák öregségemet. Negyedszázados együttélés után meghalt. Máig nem tudtam kiheverni. Tudom, hogy Majakovszkij nem vette feleségül magát, látszólag bonyolult kapcsolatuk azonban szerves része az irodalomtörténetnek. Mivel maga is, én is más felekezethez tartozók közül választottuk a párunkat, az egyensúly helyreállt. Maga már túl van a nehezén, én még nem. Nem éppen örvendetes helyzetemben előkerestem a Villon balladái Faludy György átköltésében című féltve őrzött verseskötetet, és kimásoltam belőle a Haláltánc-ballada utolsó négy sorát:

A földbe térünk mindahányan

s az évek szállnak, mint a percek

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk Jézus Herceg!

Megnyugvással többször is elolvastam az idézett sorokat, mivel már korábban megbíztam egyik barátomat, hogy intézkedjen elhamvasztásomról. Utána majd oda szórnak, ahová akarnak. Köztudottan fegyelmezett, mániákusan pontos és határozott ember vagyok, de akkor már megengedhetem magamnak, hogy szétszórt legyek…