Magyar Hírlap online

Bach egy gömb volt

Az idei Anna-bál nyitó rendezvényén találkoztam Rozsnyói Péterrel. Az irodalmi esten ő volt a zongorista. Téved, aki amolyan könnyed háttérzenére gondol. A fiatal zongorista mély, improvizatív műveket adott elő, nagy sikerrel. Rozsnyói Péter 2004-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsesszzongora szakán. A zene szelleméről beszélgettünk.



– „A legfontosabb, hogy amikor improvizálok, elegendő teret hagyjak a zenének” – írod honlapodon. Ez furcsán hangzik. Zenélés közben hogyan lehet nem elegendő teret hagyni  a zenének? Vannak zenészek, akik „nem zenei módon” játszanak?

– Nem így fogalmaznék, hogy nem zenei módon játszanak. Mint minden kornak és az azt uraló stílusnak - úgy a zenében, mint a többi művészeti ágban – megvan a maga eszköztára, a maga nyelvezete. A mondat első felével persze nem azt akarom mondani, hogy a huszadik-huszonegyedik század uralkodó zenei stílusa a dzsessz volna. De kétségtelen, hogy a barokk, a klasszicizmus és a romantika óta - amelyeknek nagy zeneszerzői mind kitűnően improvizáltak – a dzsessz az a stílus, amely mára teljesen kifejlett eszköztárával a legalkalmasabb az olyan előadó számára, aki egyben alkotó is. Válaszolva a kérdésre: előfordul, hogy az ember hall olyan produkciót, ahol ezt a bizonyos eszköztárat túlhasználják.

– Őszi boszorkány, ez a címe első albumodnak. Kőszegi Imre és Winand Gábor közreműködésével született. Csak két dolgot nem értek: miért őszi és miért boszorkány?

– Pontosítanék: a lemezen Orbán György bőgőzik és Mohay András dobol, így alkotjuk a triót, Kőszegi Imre és Winand Gábor pedig vendégművészként tisztelt meg. Imre két számban is dobol, Gábor pedig a címadó dal spanyol nyelvű változatát énekli, amelynek szövegét a kubai származású énekesnő, Elsa Valle írta. Az Őszi boszorkány tulajdonképpen egy benyomás, egy nő által megtört férfilélek éneke. Az őszi boszorkány olyan nő vagy férfi, kinek párja annak ellenére ragaszkodik hozzá, hogy az folyamatosan fájdalmat okoz neki.

– Személyes háttértörténetet érzek…

– Van is, különben nem tudnám ilyen pontosan definiálni, hogy mit is jelent. Talán pont azért történt ez velem, mert sosem hittem, hogy megtörténhet. Tehetetlen embereknek tartottam azon férfi ismerőseimet, akik ilyen természetű kapcsolatban éltek. Már nem így gondolom. Különben is végeredményben mindig az ihletett mű a fontos, ami ideális esetben minden embernek élményt okoz, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív élmény hatására született.

– A lemezed címe kapcsán is fölmerül a kérdés: milyen a zene és a szó viszonya? Honlapodon azt írod: a zenész dolga nehezebb, mint a költőé, mert szavak nélkül kell megfogalmaznia ars poeticáját. Milyen a te zenei ars poeticád?

– Erre rögtön és gyorsan válaszolhatnék az általad idézett első sorral, de akkor nem lennék egészen pontos, ugyanis megírt darabok előadásakor – ami az én esetemben Johann Sebastian Bach műveire korlátozódik – ugyanerre törekszem. Teret kell hagyni az időben, és időt kell hagyni a térben, hogy a zene megszülethessen. Nem szeretném túlságosan misztikus dolognak feltüntetni ezt az egészet, egyszerűen arra törekszem, hogy minden esetben az alkalomnak megfelelő felkészültséggel és nyugalommal üljek le a hangszerhez. És hogy ellentmondjak saját magamnak: tulajdonképpen minden improvizációm az én tökéletlen ars poeticám, és mély tisztelettel legszívesebben minden Bach-művet is ide sorolnék. Csakhogy azokat ő írta.

– Bach korában az emberek egészen másképp hallgatták a zenét, mint ma. Ma katarzisra vadászunk. Ennek, gondolom, az az oka, hogy a mi esztétikai horizontunkat a romantika állította be. Mit tudott Bach, aminek eredményeképpen az ő – szinte matematikailag – tökéletes, a kozmikus rendezettséget ünneplő zenéjében mi, késői utódok is megtaláljuk a magunk katarzisát?

– Bach korában az emberek mindennapi életének olyan szinten volt része a vallásgyakorlat, amilyet ma már szinte csak a nyugdíjasoknál vagy valami fura szekta körein belül tapasztalhatunk. A barokk kor embere a misén egyszerre találkozott Istennel, az emberrel, a zenével. Ez az, amit ma is hallunk Bach zenéjében: ugyanannyira írt Istennek, mint az embernek. Egyszerre érzünk és hallunk fenséges, minden hangjukkal imádkozó dallamokat, amelyek ugyanolyan szeretettel simogatják gyarló lelkünket, mint amilyen áhítattal szólnak a Mindenhatóhoz. Bach egy gömb volt. Zenéje számomra értelem és érzelem tökéletes szintézise, amely a hit hídjaként húzódik Isten és ember között.

– A kortárs művészek egyik legnagyobb hiányossága, hogy szakbarbárok: ha költőkkel beszélgetsz, legfeljebb a Pink Floydig juthatsz el, ha egy zenészt kérdezel, hát nem valószínű, hogy meg tud nevezni kortárs költőket. Te hogyan látod ezt a kérdést?

– Sajnos az én tapasztalataim is hasonlóak a társművészeteket illetően. Bár ennél közelebbi problémaként említeném meg – csak a dzsessz és a komolyzene berkein belül maradva –, hogy sok klasszikus zenész nem ismeri a dzsesszt, és nem ismeri el a műfaj komolyságát. Ez persze sok esetben fordítva is igaz. Szomorú, hogy egy művészeti ág egymáshoz tulajdonképpen nagyon is közel álló „hajtásainak” művelői nem ismerik egymás zenéjének múltját, szerzőit, elméletét.

– Az Anna-bál előrendezvényén találkoztunk, ahol többek között egy standardra improvizáltál. Tanúi lehettünk annak, hogyan nemesedik meg egy elkoptatott dallam. Utána egy étteremben a zenész Korál-számokat játszott szintetizátoron. Jól láthatóan alig tudtad visszatartani a hányingered. Mi a véleményed a könnyűzenéről, vagy tágabban: a szellem és a szórakoztatás viszonyáról?

– Elnézést kell kérnem, hogy ilyen jól láthatóan nyilvánítottam véleményt; nem voltam tekintettel az étterem azon vendégeire, akiknek esetleg tetszett a produkció. Mentségemre szolgáljon, hogy egy olyan rendezvényről érkeztünk, ahol kortárs írók a saját műveiket olvasták fel, amelyek hatására én improvizáltam. Az egész irodalmi est alatt nagyon koncentráltam, kemény feladat volt úgy improvizálni, hogy a szerzők a hátam mögött ültek. Egyszerűen csak túl korán ért a szintetizátoros hatás, emellett kicsit igénytelenebb és sokkal hangosabb volt, mint kellett volna. Ez látszódhatott. Volt idő, amikor a könnyűzene és általában a populáris dolgok ellen tíz körömmel küzdöttem – persze csak szóban, és az engem elviselni képes minimális létszámmal bíró fórumokon –, de ma már látom, hogy a popzene szerves része az emberek mindennapi életének. A rádiók kilencven százaléka popzenét sugároz, és a kereskedelmi televíziók többsége is ezt a műfajt részesíti előnyben. Az igényesen meghangszerelt és előadott popzenével semmi bajom, bár nyilván nem hallgatom őket. Szellem és szórakoztatás? Bach,
Beethoven, Mozart, Liszt: szellem, mélység és szórakoztatás.