Magyar Hírlap online

Az utolsó hangok

Szabados György zenei hitvallásának lényege a hagyomány megőrzése, s a valaha volt őstudás keresése. Ez zárt, horgonyt vetett gondolatnak tűnik. Szabados György azonban hallatlanul nyitott zenész volt. Megvolt a saját zenei univerzuma, ez azonban nem zárta ki, hogy mások zenei világa iránt is érdeklődést mutasson.

Nos, ennek az érdeklődésnek a jegyében született meg legutolsó lemeze, a bőgős Joëlle Léandre-ral készült Live At Magyarkanizsa. Joëlle, ez a hatvanegy éves asszony, a kortárs improvizatív zene és az avantgárd dzsessz terepén is jártas muzsikus. Nemcsak bőgőzik, de énekel és komponál is. Tipikus alakja annak a muzsikus csoportnak, amely hosszú ideje kísérletezik már a kortárs zene és a dzsessz szintézisével.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy dzsessz eddig létező formái kifáradóban vannak, akkor azt kell mondanunk, hogy talán épp e szintézis lendítheti tovább a műfajt több mint száz éve megkezdett pályáján.

Szabados munkásságában nem ez az első, ilyen jellegű alkalmi találkozás. Az amerikai Roscoe Mitchellel és a szintén amerikai Anthony Braxtonnal készített felvételeit lemezen is rögzítették, de találkozott ő korábban például a lengyel Zgraja-Gladkowski fuvola-bőgő duóval, vagy éppenséggel a cseh szaxofonossal és fuvolistával, az avantgárd iránt is roppant érzékeny Jiri Stivinnel. Ezeknek a találkozásoknak sajnos nem maradt nyomuk.

Joëlle Léandre is játszott már egyénként az előbb említett amerikai Anthony Braxtonnal. Evan Parker, Steve Lacy, John Zorn, valamint a Franciországban élő Szelevényi Ákos mellett. Mindannyian a free dzsessz címeres figurái. A Live At Magyarkanizsa első taktusai után rögtön feltűnik, hogy Léandre viszonylag kevés dzsesszes elemet használ játékában, nagyon erősek a kortás zenébe, illetve az improvizatív zenébe kapaszkodó gyökerei.

A kompozíciókat nagyobb egységekre tagolta a két muzsikus, az egyikben Léandre visz vezető szerepet, a másikban Szabados. Ez a „váltógazdálkodás” jellemzi mindvégig a CD-t. Szabados kilép saját univerzumából, bár nem válik hűtlenné hozzá. Felismerhetők ugyan jól ismert zenei toposzai, és a mindig oly jelentős bartóki hatás, de most csak visszafogottan érvényesülnek. S hiányzik a legfőbb jegy, a Szabados játékát mindig meghatározó parlando-rubato ritmika, a magyarság talán legősibb zenei öröksége.

Ahogy az alkalmi találkozásoknál lenni szokott, keresi és ki is tapogatja egymás zenei auráját a két muzsikus, és mindebből egy új zenei minőség születik, ami híján van talán a nagy dinamikának, viszont annál intimebb, bensőségesebb, meditatívabb. Valami hasonló történt Szabados György egyik korábbi lemezén, a szintén Magyarkanizsán felvett Trioton című lemezen is, amelyen az amerikai szaxofonos Anthony Braxtonnal és a szovjet dobossal, Vladimir Tarasovval játszott. Ott hárman osztották föl maguk között a rendelkezésre álló zenei terepet, egymáshoz képest tologatva a játék hangsúlyait, de jellemző módon Szabados ott is lemondott sok mindenről, például a parlando-rubató ritmikáról, ám mégis maga, pontosabban önmaga tudott maradni. Nem túl nagy felfedezés, de ettől még igaz, hogy az a zenei univerzum, amit Szabados zenei csillagrendszerének nevezünk, azokkal a muzsikusokkal lakható be legjobban, akik zsigereikben hordják az ősi időkbe visszanyúló magyar, illetve belső-ázsiai hagyományokat, s akiknek a zenei mentalitását is meghatározza ez az örökség.

A Joëlle Léandre-ral készült lemez Szabadosnak nem a zárt, az ősiségbe belefeldkező arcát, nem a fáradhatatlanul kutató, az örökségünkben egyre mélyebbre ásó embert, az őstudás és a végső isteni igazság megszállottjának arcát tükrözi, hanem a nyitott zenészét, akit mások igazságkutató megszálottsága éppen annyira érdekel, mint a sajátja. Hogy a zenész miféle, maga választotta és maga taposta utat törhet saját lelke mélységei, valamint a zenésztársak – Anthony Braxton, Roscoe Mitchell, Joelle Léandre – az őstudás feltárása felé.

Amennyire tudni lehet, ez a lemez Szabados életének utolsó felvétele.

Szabados György, Joëlle Léandre: Live At Magyarkanizsa
BMC Records, 2011