Magyar Hírlap online

Az édes cukor és keserű története

Kerekasztal. Ébred az ország, s ennek nemcsak a politikában, a magyar föld és a magyar termények védelmében is meg kell majd mutatkoznia

Parlamenti jelentés készült a magyar cukoripar privatizációjáról, majd szomorú leépítéséről, s az uniós cukorreform áldatlan hatásairól. A magyar cukoripar sorsa a hazai élelmiszeripar gyászos metaforája. Koncz Ferencet, a jelentést készítő parlamenti bizottság tagját, Szerencs polgármesterét és Roszik Pétert, a Győr-Moson-Sopron Megyei Agrárkamara elnökét kérdeztük cukorról és cukorrépáról, termelőkről és gyárakról.

 

Sinkovics Ferenc: Sokak szerint cukornagyhatalom voltunk…
Koncz Ferenc: Az talán nem. De a rendszerváltás idején is bőven négyszázezer tonna fölötti cukormennyiséget állított elő az ország, s a tizenkét magyar cukorgyár. Miután az éves fogyasztás háromszázezer tonnára rúg, így exportra is jutott. A magyar termőföldek, az éghajlati viszonyok tökéletesen alkalmassá teszik az országot a cukorrépa-termelésre.

S. F.: Hogyan lehetett megélni a cukorrépa-termelésből?
Roszik Péter: A cukorrépa komoly jövedelemforrása volt a gazdáknak. Győr-Moson-Sopron megyében például még 2005-ben is háromszázötven gazdaság foglalkozott cukorrépa-termesztéssel. Ma senki. Különösen fájó, hogy a leépítés előtti években jelentős fejlesztéseket hajtottak végre a gazdák, s ez mind odaveszett.

S. F.: Ha ennyire jó volt a helyzet, miért indult el a leépítés?
R. P.: A privatizáció miatt. Magyarországnak nem állt volna érdekében a magánosítás, mert nyereséges és technikailag jól felszerelt cukorgyárak működtek az országban. Az akkori vezetők azonban nem védték a termelőket. 1996-97-re oda jutottunk, hogy a hazai cukorgyárak az osztrák gazdáktól vették át a cukorrépát, a magyarok terményeit pedig lerakatták a földek szélére.
K. F.: Azzal indokolták a privatizációt, hogy a gyáraknak tőkeemelésre lett volna szükségük, de az államnak erre nincs egy vasa sem. Beengedték tehát a külföldi tulajdonosokat, akik gyakran még ötvenszázaléknyi részvénnyel sem rendelkeztek, de teljesen a kezükbe vették az irányítást.

Szarvas Szilveszter: Milyen érdekek dolgoztak a háttérben?
K. F.: Olyan fogalom lett itthon a privatizáció a rendszerváltás után, mintha az maga lenne a jóisten, aki minden gondot megold. Szétszórtuk az értékeinket, anélkül adtuk oda a gyárainkat a külföldieknek, hogy feltételeket szabtunk volna. A szerencsi gyárat először egy francia tulajdonosi csoport szerezte meg, majd nem sokkal később eladta, és megvette egy német befektetői csoport. Kint Németországban, az anyacégnél megdöbbenve tapasztaltam, hogy ott a termelők tulajdonában van a gyár.

Sz. Sz.: Nálunk akkoriban még érdekérvényesítő termelői szövetkezetek sem voltak…
K. F.: Így van, a hazai cukorgyárak tulajdonosai közé még véletlenül sem engedték be a termelőket, így mindig fennállt az ellenérdekeltség a tulajdonosok és a termelők között.

S. F.: Az akkori döntéshozók maguknak vagy a külföldieknek indították el a privatizációt?
R. P.: Volt ilyen is, olyan is. Tény, hogy a kárpótlási jegyeket nem fogadták el a magyar termelőktől, a külföldiektől viszont igen, s azokat beszámították a gyárak vételárába!

Sz. Sz.: Érthetetlen, hogy a magyar termelők beleegyeztek ebbe az igencsak torz privatizációba. Igaz, kártérítést kaptak a termesztés felszámolásáért.
K. F.: Annyiszor állították már falhoz, annyiszor verték át, annyiszor alázták meg a gazdákat, hogy belefáradtak az egészbe. Akkora kártérítést kaptak egy összegben, hogy azt mondták: „inkább a biztosat választjuk, mint a bizonytalant”.

S. F.: Nem akadt egy olyan vezető a gazdák között, aki átlátta a helyzetet, s jobb belátásra bírta volna társait?
K. F.: Én például mindent megpróbáltam, de addig mentem, harcoltam, hogy szívinfarktust kaptam. Igazából csak egy erős agrárkormányzat tudta volna megakadályozni a bajt 2008-ban is, az uniós cukorreform idején.

Sz. Sz.: Hányan dolgoztak jobb időkben a cukoriparban, s hány termelőt foglalkoztatott ez a vertikum?
K. F.: Nincs átfogó kimutatás. Szerencsen például 7200 tonna répát dolgoztunk fel egy nap teljes kapacitás idején. A gyárban 145 ember dolgozott, volt egy csomagolócég is, az hetven főt foglalkoztatott, ehhez jött még 120 idénymunkás, s a környékbeli termelők száma is 120 lehetett. Ne feledjük el, hogy ezenkívül kétszáz cég szállított még rendszeresen alapanyagokat a gyárnak. A hajrában naponta 320 kamion fordult meg a gyárban. Idővel teljesen elveszik majd a korszerű hazai technológia, nem is beszélve arról, mennyi hasznos, magas tápértékű takarmányt adott egy-egy cukorgyár az agráriumnak melléktermék formában. Egyébként 1871-ben épült az első hazai cukorgyár Ácson. A szerencsi üzem pedig 120 éves lett volna, amikor végleg bezárták.

Sz. Sz.: Mi az igazság? A külföldi tulajdonosok piacot vettek Magyarországon, vagy a konkurenciát akarták kiiktatni?
K. F.: Ki akarták iktatni a konkurenciát. Megunták a nyugati gazdaságok, hogy itt is, ott is beléjük csíptünk.
R. P.: Ráadásul ömlik Európába a brazil vagy a mozambiki cukor.

Sz. Sz.: Nemrég elkészült a cukorgyárak privatizációját vizsgáló parlamenti bizottság jelentése. Mit állapít meg a dokumentum?
K. F.: Folyamatos stratégiai hibákat. Egyes emberek, de az érintett kormányok is komoly szerepet játszottak az ágazat kivéreztetésében.

S. F.: Mi lett a termelőkkel?
R. P.: Más növények termesztésével kezdtek foglalkozni. Különben szomorú, hogy a magyar szántóterületek négyötödén mindössze négy növényi kultúra terem: a búza, a kukorica, a napraforgó és a repce. A volt cukorrépa-termesztők is beálltak ebbe a sorba. Mi mást tehettek volna? A cukorrépa-termesztés persze nagyon jól jövedelmezett, a kiesést fájdalmasan megérezték a gazdálkodók. Ráadásul a speciális gépeiket is csak potom áron tudták eladni, például Ukrajnában.

Sz. Sz.: Szövetkezeti cukorgyárat akarnak létrehozni az egykori kapuvári lengyár helyén a környékbeli gazdák. Ötven-hatvan termelő fogott össze. Sikerülni fog?
R. P.: Nagyon sok pénz kell hozzá, ez minimum harmincmilliárdos beruházás, de megvan a szándék, a szaktudás, és jók a körülmények.

S. F.: A cukoripar leépítése metaforája a magyar élelmiszeripar sorsának. Itt előfordult minden hiba és bűn, ami egyáltalán előfordulhatott…
R. P.: Én két jelenséget emelnék ki. Ragyogó növényolaj-ipari üzemeink voltak, s ugyancsak nagyszerű húsfeldolgozókkal rendelkeztünk. Ezek a legfájdalmasabb veszteségei a magyar élelmiszeriparnak. Az a gond, hogy a leépítés következményeként a magyar mezőgazdaság jobbára feldolgozatlan termékekkel jelentkezik a piacon, erre szokták azt mondani, nyersanyag-beszállítók lettünk. Ha a rendszerváltás után a termelők kezébe kerülhetett volna a múltból megörökölt élelmiszeripar, ma jól működne annak minden része, ráadásul a termelő is összehasonlíthatatlanul nagyobb profithoz jutna, amit nyilván visszaforgatna, és jutnának támogató forintok a falu, azaz a közösség életére is.

S. F.: Komoly erők dolgoztak ez ellen. És folyvást azt mondták, nagy pénzt kap ezekért az üzemekért az állam.
K. F.: Az állam nem kapott semmit.
R. P.: Hazai részről a közvetítők, vagyis a sikerdíjas emberek jártak jól. Akik nyilván nagy hatással voltak az állami döntéshozókra is. Ezért sem készültek az élelmiszer-ipari privatizáció során olyan szerződések, amelyek a magyar érdekek szem előtt tartására is kötelezték volna a külföldi vásárlókat. Ez a cukoriparnál fokozottan igaz volt.
K. F.: Igazából már a rendszerváltás előtt, a spontán privatizáció beindulásával megkezdődött a nyereségesebb tevékenységek kiszervezése az élelmiszeriparból. Szerintem csak egészen kicsi ráfordítás kellett volna ahhoz, hogy a magyar élelmiszeripar átvészelhesse az átmeneti időket. Most tízszer akkora összegbe kerül majd mindent újraépíteni. Az utolsó ilyen lehetőség 2008-ban volt, akkor öt cukorgyár működött még itthon, de bezárták őket, maradt egy, a kaposvári.

Sz. Sz.: Elő lehetne venni a felelősöket? A jelentésben nincs szó erről…
K. F.: Igény lenne rá, ahogy mondani szokták. De hát tessék megnézni, mit művel az EU. Követeli, hogy szüntessük be a bűnvádi eljárást Gyurcsány Ferenc ellen. Az, hogy bűnös-e vagy sem, nem is érdekli Brüsszelt.

Sz. Sz.: Akkor tehát ennyi?!
K. F.: Nem tudom. Azt látni lehet, hogy Magyarország belső ellenségei-nek ijesztő nemzetközi kapcsolataik és érdek-összefonódásaik vannak. Viszont ébred a kuruc magyar, amit művelnek velünk, azt már nem lehet csak úgy lenyomni az emberek torkán. Izgalmas napok elé nézünk.

S. F.: A kapuvári gazdák kapnak külön állami támogatást a gyárhoz?
R. P.: Remélik, igen. A nemrég napvilágot látott Darányi-programban is benne van, Magyarországnak önellátónak kell lennie élelmiszerből. Ezt komolyan veszik a gazdák.
K. F.: Mi is készülődünk Szerencsen. Megvettük a területet. Pontosabban visszavásároltuk a német Nordzuckertől. Ígéretet kaptunk a mezőgazdasági tárcától, hogy bennünket is segítenek. Megvan az elhatározás, megvan a tőke, már csak a kvótát kellene biztosítani. Most 105 ezer tonnás kvótája van hazánknak, mi kapnánk tízezret. Erre azonban nem érdemes üzemet építeni.

Sz. Sz.: Mi a véleményük az új agrárkoncepcióról, a Darányi-tervről?
K. F.: Ez egy keret, jó dolgokkal kell kitölteni. Persze kérdés, mit tehetünk, mennyire szorongat még bennünket az EU.
R. P.: A gazdák szerint ha ennek a stratégiának csak a hetven százalékát meg tudjuk valósítani, akkor itt egészen más Magyarország lesz 2020-ra. Amúgy az utolsó pillanatban vagyunk. Ha nincs változás, Győr-Moson-Sopront végérvényesen felvásárolják a zsebszerződéses külföldiek. A program jól veti fel a tennivalókat, csak még mindig sok az olyan, fontos poszton lévő ember, aki szeretné ezt az egészet teljesen más irányba téríteni.