Magyar Hírlap online

Az áldozatok tisztelete

Precedens értékű ítélet született a Szabadkai Kerületi Bíróságon 2008. május 22-én: a hatóság hivatalosan is elismerte, hogy „politikai és ideológiai erőszak áldozata lett” az ártatlanul meggyilkolt, martonosi Forró Lajos. Először ismerte el ezzel a szerb állam, hogy a második világháború végén a Vajdaságba bevonuló délszláv partizánok népirtást hajtottak végre. Az áldozatok száma negyvenezer körüli. A bírói döntést hitelesítő végzést a hatóság csak másfél évvel a Forró Lajost rehabilitáló ítélet meghozatala után postázta ki az áldozat azonos nevű unokájának címére, így az csak idén januárban vált hivatalossá. A szegedi történész unoka mintegy húsz esztendeje foglalkozik az 1944–45-öt vajdasági népirtás kutatásával. Egyik legfontosabb motivációja az volt, hogy kiharcolja nagyapja rehabilitációját.



– Vázoljuk föl röviden a család történetét.

– Családunk apai ága martonosi származású. Ebben a faluban volt nagyapámnak hentesüzlete. Két fia született, 1931-ben édesapám, öt évvel később pedig András nagybátyám. Nagyapám soha senkit nem bántott, nem volt tagja semmilyen pártnak, sőt, a családi legenda szerint, amikor 1944 tavaszán deportálták a helyi zsidókat, felajánlotta a szomszéd zsidó családfőnek, hogy a nevére veszi az édesapámmal egykorú fiát. Sajnos ez nem sikerült. 1944 őszén a család ott állt kifosztva. A túlélők családfő nélkül maradtak, nagymamámnak kellett eltartania az öttagú családot: akkor már idős dédapámat és dédanyámat, valamint a két árván maradt gyermekét, közöttük édesapámat. Ő később Magyarkanizsára került, én már ott születtem.

– Mintegy két évtizede foglalkozik az 1944–45-ös vajdasági eseményekkel. Mi sarkallta arra, hogy ezt a témát válassza kutatásai tárgyául?

– A téma kutatását 1992-ben kezdtem, akkor a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola történelem szakos hallgatója voltam. Nem volt véletlen a témaválasztás: a nagyapámat 1944 novemberében Martonoson ártatlanul kivégezték. Erről a témáról a titói rendszerben nem lehetett beszélni. A kutatást édesapám kezdte, tőle vettem át a stafétabotot. Nem volt könnyű félretenni a személyes érzéseimet, de meg kellett tennem, hiszen egy kutató nem lehet a saját érzelmei rabja.

– Akkoriban még a hatóságok sem voltak nyitottak az ilyen kutatásokkal szemben. Nehéz volt megtenni az első lépéseket? Nem fenyegették meg?

– Az adatgyűjtés már a kezdetekben sem volt könnyű. Sokan a Délvidéken a magyarok közül is úgy gondolták – és még ma is úgy gondolják –, hogy nem kell ezekről a dolgokról beszélni. Sokan félnek, hogy valamiféle következménye lesz annak, ha ezt a hétpecsétes titkot valaki feszegetni kezdi. A milosevici érában nem nézték jó szemmel a kutatásaimat, több mint öt évet töltöttem kényszerű emigrációban. Szerencsére a helyzet kezd változni; talán szabadon kutatható lesz a múlt. Ez akkor válik majd teljessé, ha Szerbia megnyitja az egykori Népvédelmi Osztály, az úgynevezett Ozna mindmáig titkosított levéltárát a kutatók előtt. Amíg ez nem történik meg, addig nincs értelme semmiféle közös bizottságnak, mert úgysem kapunk teljes képet az adott korról és témáról.

– Eredményeit könyvben is megjelentette. Milyen volt a fogadtatása?

– Az ilyen kutatást régiókra bontva kell elvégezni, feltérképezni, mert azzal, hogy egy-egy kutató kisebb területet vesz nagyító alá, lényegesen pontosabb képet kaphatunk az eseményekről, az áldozatok számáról. Ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével. Kutatásaimat három helységben végeztem: Magyarkanizsán – ez a szülővárosom –, Martonoson – itt gyilkolták meg nagyapámat – és Adorjánban. Három vonalon kezdtem a vizsgálódást. Először megnéztem a témával kapcsolatos addig megjelent szakirodalmat. A kutatás második vonala az úgynevezett „oral history” módszere volt. Felkerestem a még élő szemtanúkat, hozzátartozókat, akik elmesélték emlékeiket ezekről a vérzivataros időkről. Az emberek nehezen nyíltak meg, a félelem ott él a szívükben. Mivel azonban a saját családomat is érintette a tragédia, talán jobban bíztak bennem. Egészen elképesztő rémtörténeteknek lettem fültanúja. Ezeket a beszélgetéseket mintegy húszórányi hangszalag őrzi. A munkát azóta is folytatom. Kutatásokat végeztem a zentai Történelmi Levéltárban is, s meglepetésemre nagyon sok értékes adat előkerült onnan. Nem volt minden a helyén. Az egyik legfontosabb iratot például, amelyben a martonosi népőrség értesíti a zentai parancsnokságot, hogy véget ért a razzia, amelyen a büntetőexpedíció kivégzett huszonöt vérengző magyart, az 1946-os iratok közé rejtve találtam.

– Tavaly mutatták be a kutatásai eredményeit összegző filmet, amely szerepelt az idei Magyar Filmszemle programjában is. Ez hogyan kapcsolódik a tényfeltáró munkához?

– Régi vágyam volt egy film elkészítése ezekkel a tragikus eseményekkel kapcsolatban, mivel úgy vélem, így több emberhez eljuthat a téma. Az NCA Nemzetközi Civil Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma nyújtott támogatást az alkotás elkészítéséhez, valamint magánszemélyek, alapítványok is. Ez a film nemzeti összefogás eredménye. A stáb tagjai eltekintettek a tiszteletdíjtól. Nagyon sok segítséget kaptam határon innen és túl. A film fogadtatása eddig mindenhol pozitív volt, hatására egyre többen ismerik a témát, egyre többen mernek beszélni róla, egyre többen mondják el, amit láttak vagy hallottak erről a véres időszakról.

– A film budapesti bemutatóján, az Uránia Nemzeti Filmszínházban ön úgy fogalmazott: mindvégig az motiválta munkája során, hogy bebizonyítsa, nagyapját ártatlanul ölték meg, és hogy kiharcolja hivatalos rehabilitációját. Az erről szóló bírósági végzés kézhezvétele után befejezettnek tekintheti ezt a munkáját? Elégedett?

– Ez a bírósági ítélet csak egy mérföldkő. Több ezer áldozata van a vérengzéseknek. Az ő rehabilitálásuk még nem történt meg. Tovább kell kutatni. El kell érni, hogy feltárják a tömegsírokat, és az áldozatokat méltó módon kell eltemetni. Nem bosszúra van szükség, hanem megértésre. Ehhez azonban meg kell tanulni tisztelni egymás halottait, áldozatait. Addig nagyon nehéz megbocsátásról beszélni, amíg Csúrogon, Újvidéken tönkreteszik az emlékkereszteket, és amíg nem engedik, hogy tisztességesen megemlékezzünk halottainkról.