Magyar Hírlap online

Apám és a rabbi

„Aki zsidó, legyen zsidó. Aki izraelitának nevezi magát, nem igazi zsidó. A zsidóságot vállalni kell. Folyton ezt magyarázom. Hogy ez nincs ellentétben a magyar hazafisággal.” Ezt az első találkozásukkor mondta a rabbi apámnak, aki negyvenöt éves korában írt egy könyvet zsidóságról és magyarságról. A könyv sokaknak nem tetszett, sokaknak meg tetszett. A rabbinak, aki akkor hatvankét éves volt, tetszett. Azt mondta, apám könyve alaposan végiggondolt, bátor, nagyon jól megírt könyv. Apám büszke volt a rabbi véleményére, mert sokra tartotta őt. Azon az első találkozáson a rabbi a felelősségről is kérdezte apámat, aki egy kérdéssel kezdte a válaszát: „Jól tudom, hogy a Talmud szerint a gyűlölet is és a rajongás is felborítja a dolgok természetes rendjét?” A rabbi bólintott. „Akkor én – folytatta apám – megtettem, ami a feladatom volt.” A rabbi ismét bólintott, apám pedig Mózest idézte – „megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyed íziglen” –, majd visszakérdezett, hogy a rabbi mit gondol a felelősségről. A rabbi elgondolkodott, majd azt mondta apámnak, hogy bizonyára ismeri az ószövetségi mondást, miszerint „az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott belé”. Apám bólintott, a rabbi pedig elmesélte, hogy Ezékiel prófétálása idején a babiloni fogságban született zsidók apáik és nagyapáik bűneiért vezekeltek. Ezékiel is gyerekként kényszerült száműzetésbe, ezért jól értette a babiloni zsidók közt terjedő tréfás szólás tartalmát. „Ezékiel ki merte mondani – nézett a rabbi apámra –, hogy a mózesi törvény elavult: az ember csak a maga bűneiért felelős. A fiúnak nem kell viselnie az apa vétkét, sem az apának a fiúét. De szemet hunyni is bűn. Nem látni, amit látni kell. Nem szembenézni a fájdalmas és kényelmetlen tényekkel.”

A rabbit 1938-ban avatták rabbivá. Nyolcéves apám akkoriban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és a Szent István-emlékév lázában égett. A rabbi a következő években Cambridge-ben az egyetem Ó-Kairóból származó középkori héber szöve­geit másolta és fordította. Apám a budai Vízivárosban falta a vadnyugati és sivatagi ponyvákat, angol sportíjra spórolt, száműzött indián törzsfőnök volt, majd az Egri Csillagok és Germanus Allah akbar!-jának hatására elhatározta, hogy moszlimmá lesz, ezért a Kacsa utcai – Roham és Társa – szódagyár istállójának padlásán egy rongyos török nyelvkönyvből órákat adott magának. A rabbi 1941-ben hazatért, Dunaföldváron lett főrabbi. Apámék a következő évben elhagyták a fővárost, Rozsnyóra települtek, a visszatért Felvidékre, ahonnan a család ezen ága 1918-ban Trianon elől menekült. A rabbi – hogy ott lehessen egykori professzora sírkőavatásán – 1944. március 19-én, az ország német megszállásának napján Budapestre hajózott, és ott is ragadt, mert a városból kijutni többé nem tudott. Apám három nap múlva, március 22-én a következőket jegyezte fel a füzetébe: „Este tudtuk meg, hogy a németek megszállták Magyarországot. Kedden hallottam, hogy Kolozsváron gépfegyverrel fogadták őket. Rozsnyóra is várják a németeket. Az orosz egyre közeledik. Ma kidobolták, hogy szesztilalom van. Mamuska írja, hogy a németek megszállták a repülőtereket, Horthy fogoly, Apponyi Györgyöt agyonlőtték. Bajcsy-Zsilinszkyhez is betörtek. Ő rájuk lőtt. Negyven zsidót – Aschnert, Goldbergert stb. – elfogtak. A zsidóknak nem szabad elhagyni a fővárost.” Hogy az a kölyök honnan szedi az információit? Részben apai nagyanyja, „Mamuska” leveléből, akinek viszont legkisebb fia, a tenisz-, futó-, sí- és vívóbajnok, nőcsábász katonatiszt, Száraz Alfréd Zoltán az egyik forrása. (Aki különben figyelemre méltó alak, antiszemita, mégis zsidó családot bújtat, a háború után pedig így mordul rá a hálálkodó családfőre: „Én nem szeretem a zsidókat. Nem zsidókat mentettem, hanem embereket.” Az ötvenes évek elején partizánvadászat vádjával kivégzik.) Abban a bizonyos március 20-án kelt levelében dédanyám ezt is írja: „Tele vagyunk német katonákkal. Siralomház ez már… Hogy mit hoz a holnap – azt hiszem, semmi jót… Mindenkit, aki el akar utazni, leigazoltatnak. Gyerekeket is. Ha zsidó, nem szabad elhagyni a várost. Szerencsétlenek, hogy meg vannak ijedve. Kicsit nem árt nekik, mert már a nercbundák, amiből 12.000 pengő darabja, úgy szaladgálnak az utcán, mint azelőtt a bárány, és természetesen csak zsidó nőkön.” Harminc év múlva így kommentálja apám a könyvében a dédanyám levelét: „Ez bizony az »őskeresztény úriasszony« irigységgel vegyes lenézése a »procc zsidó nagyságával« szemben.”

A rozsnyói cisztercita gimná­zium első „sárga csillagos” iskolanapjára – ugyancsak harminc év távolából – így emlékszik: „Azon az áprilisi napon a legtöbb zsidó fiú elmaradt az iskolából. Akik még jöttek, riadtan, táskával takarva mellüket, magukban szállingóztak, egymást is kerülve. Aztán leengedték a táskát, álltak védtelenül, kabátjukon a virító sárga csillag. ’43-ban röhögtünk, ha a nyilas tornatanár viccelni kegyeskedett a vereckei nyúlbőrös honfoglalókról: »Khocogányt, bhozogányt tessék...!« Most hallgattunk. Azt hiszem, zavarban voltunk. Úgy tettünk, mintha nem látnánk a jelt.” Igyekszik felidézni a múltat, szeretne visszaemlékezni rá, mi zajlott benne. Nem nagyon sikerül neki. „A tizenhárom éves gyereket faggatom: hogyan is volt? Mit éreztem akkor? Részvétet? Igen, valamit, homályosan. De igazából közömbös voltam. Nem értem rá. Elfoglaltak a dolgaim. Erdei csavargások, bélyegcsere, iskolai drukk. Bámultam a Kassa felé csillogva húzó bombázórajokat, a német tiszteket, füleltem Dobsina felől a szlovenszkói felkelés ágyúmoraját, és közben Winnetou-t olvastam, indiáncsapatot toboroztam. Nem értem rá odafigyelni. Legfeljebb néha.”

Ő nem emlékszik úgy, ahogy szeretne, de tintapacás naplója őrzi a sűrűn rótt sorokat. Hét hónappal a német megszállást követően, október 20-án így ír: „Zavarórepülés. Hazajöttünk az iskolából. Tegnap láttunk egy érdekes jelenséget. Estefelé hirtelen vörös fény tört elő, és az égboltot félig beborította. Dupla szivárványt is láttunk. Még este is világított, de akkor már zöld volt. A babonások azt mondják, hogy ez annak a jele, hogy megnyerjük a háborút, mert egy jóslat szerint másodvirágzás lesz, három napi éjszaka, a farkasok üvöltenek, és akkor nyeri meg a német a háborút.”

A rabbi édesanyját az 1944-es év utolsó délutánján Pesten, a Vadász utcai svájci házban egy suhancbanda agyonlőtte. Háromezer menekült zsúfolódott össze a védett ház – és a vele összenyitott Magyar Labdarúgó-szövetség székháza – padlásain, pincéiben és mosókonyhái­ban. Balog testvér és nyolc gyilkos kölyök. Egyetlen géppisztolysorozat és egy kézigránát. A legnagyobb pincébe, ahol ezren szorongtak. Csoda, hogy csak négy halott: egyikük dr. Scheiber Vilmosné. Apám ugyanakkor, ’44 decemberében így ír Rozsnyón: „Ma egy hete felakasztottak egy partizánt, Tóth Istvánt a piacon. Egész nap ott függött. Állítólag a fiatal Horthy kiszabadult és ellenkormányt alakított, s magyar csapatok élén jön az orosszal. Itt a zsidó üzleteket kirabolták. A tömeg megrohanta és rövid idő alatt mindent elhordott. Sok katona megfagyott. A krasznahorkai úton döglött lovak hevernek.”

A gyerekkori feljegyzések rövidek, szinte csak emlékeztető szavak, de könyvében 1975-ben kibontja az emlékeket: „Rozsnyón délelőtt hajtották őket a Csucsomi úti gettóba. Az utcánk népe kinn állt a kapukban: csupa nő, a férfiak munkában. Az asszonyok sírtak, hangosan sajnálkoztak. De novemberben láttam a zsidó boltok kifosztását. A német teherautót, ahogy odafarol a főtéri divatáruüzlet kirakatához, ahogy a vontatókötél kampóját beakasztják a vasredőny aljába; ahogy felbőg a motor, a redőny kiszakad, felpördül, s a katonák, civilekkel vegyest, bezúdulnak a boltba. És láttam, hogyan árverezik a kiürült gettó udvarán a »zsidóholmit«: ruhát, bútorokat, edényeket… És a tülekedő tömegben ott voltak azok az asszonyok is, akik májusban megkönnyezték a gettóba vonulókat. Láttam a Fuchs-papírüzletben azt is, hogyan seprik a polcokról a füzeteket, írószereket, könyveket. A raktár mögötti kis szobát, ahol Fuchs bácsi az ásványgyűjteményét tartotta, üveg alatt, cédulákkal jelölve az egyes darabokat… S az esztelen rombolást, amint az emberek nekiestek, törték, zúzták, taposták a vitrineket… Igen, ezt is láttam, mert odabent voltam. És magam is hazavittem a zsákmányt: tíz-tizenkét üveg tintát, különböző színűeket: pirosat, zöldet, barnát, kéket… »Mostan színes tintákról álmodom…« – Kosztolányi verse, míg élek, azt az ősz végi délelőttöt juttatja eszembe, a könyveken taposó lábakat, az üvegcsörömpölést, a szétszóródó ásványokat.”

A rabbit a háború után hívták New Yorkba, Jeruzsálembe, lehetett volna a héber egyetem professzora. Nem ment, maradt. A pesti Rabbiképző igazgatója lett, nemzetközi hírű tudós és folklorista. Apámat 1952 novemberének végén, a letartóztatása előtt huszonnégy órával értesítették, hogy le fog bukni, szökjön. A szabadulása után, 1956 végén ismét noszogatták, hogy hagyja el az országot. Nem ment, ő is maradt. Amikor először találkoztak, mindketten tudták, hogy személyükben két világ is érintkezik. Húsvét körül járt, a vendéglátó leültette vendégét, és mielőtt beszélgetni kezdtek volna, italt töltött, majd az egyik poharat átnyújtva azt mondta: „A bárány a megváltó Krisztus jelképe, és a bárány vére mentette meg az öldöklő angyal dühétől a zsidókat is. Le chaim!”