Magyar Hírlap online

Apám apjai

Amikor apai nagyapám 1928. március 19-én Washingtonban, a Fehér Ház parkjában kezet szorított az Amerikai Egyesült Államok harmincadik elnökével, elkövette azt a protokolláris vétséget, hogy odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. John Calvin Coolidge elnevette magát, nagyapám szemébe nézett – amihez fel kellett szegnie az állát, mert apám apja két méter öt centiméter magas óriás volt – és azt mondta: „Eredeti fickó vagy. Keress meg egy év múlva, amikor már nem leszek elnök. Vermontban, a farmon. Megbeszéljük a dolgot.”

Apám sokáig nem tudta, hogy nem a nagyapám az apja. A nagyapám viszont soha nem tudta meg, hogy nem ő az apám apja. A nagyanyám mindent tudott. Nyomasztotta a titok, szeretett volna a lelki tehertől megszabadulni. Többször is nekiveselkedett, hogy elmondja apámnak, aztán mindig visszariadt. Nagyapám úgy halt meg nyolcvanéves korában, hogy nem tudta, hogy a fia nem a vér szerinti fia. Nagyanyám nyolcvanhat évesen, nagyapám halála után egy évvel, a halálos ágyán vallotta meg, mi nyomja a lelkét. Akkor sem sikerült volna neki, ha vívódását látva apám nem megy elébe. – Tudom, mit akarsz mondani, mondta az ágya szélén ülve. – Eszter nagyanyám csóválta a fejét. – Nem tudhatod. – Azt akarod mondani, hogy nem az apu volt az apám. Azt akarod mondani, hogy az apámat Csizmadia Andrásnak hívták.

A megkönnyebbült fejbiccentéssel apai nagyanyám elvette tőlem Rozsnyót és Karasznahorkát, a betléri Andrássy-kastély ősparkját a szerecsenszobrokkal, elvette az 1953-ban partizánvadászat vádjával kivégzett Száraz Alfréd Zoltánt, akiről Ottlik egyszer azt mondta nekem, hogy amikor először tette be a lábát a Bocskaiba, nagybátyám képe már ott volt a dicsőségtáblán, és ő nagyon is ambicionálta, hogy amikor majd elhagyja az iskolát, az ő képe legyen ott, aztán mégis a nagybátyám képe maradt, mert nem csak Ottliknak, de másnak sem sikerült jobb időt elérni százon, ezért aztán beleírta a nagybátyámat a Budába. Eszter nagyanyám azzal a szinte észrevehetetlen fejbiccentéssel elvette tőlem Száraz Borbálát is, aki hastáncosnő volt Egyiptomban és Szudánban, és annyi mindent vett még el, hogy lehetetlen felsorolni. Viszont adott egy másik mindenséget, egy ismeretlen univerzumot.

Apám fél évig nem mondta meg nekem, hogy a nagyapám nem a nagyapám. Amikor elárulta, megkérdeztem, miért halogatta. Azt felelte, attól tartott, megviselhet a dolog. Apám okos ember volt, ha kellett, ravasz róka, ha kellett, agyafúrt diplomata, a szavakkal is tudott bánni, megforgattam hát a fejemben a „dolgot”, mielőtt visszakérdeztem: Engem? Miért engem? Hiszen az én apám marad a régi. És nem az enyém, hanem a te édesanyád lépett félre. Apám elmosolyodott, és azt mondta: Akkor jól van.

A másik nagyapám… Úgy értem, a másik apai nagyapám, nem a vér szerinti – akit nem ismertem, akit sose láttam, akiről sokáig nem is tudtam, hogy létezett, és aki nem élt már, amikor megszülettem –, hanem az igazi, akinek a génjeit nem hordozom ugyan, de akinek emlékszem a mozdulataira, ahogy cigit sodor, ahogy az ajtókilincsre akasztott derékszíjon feni a borotváját, akivel sokat csavarogtam tízéves korom körül, amikor el-elkísért úszóedzésre a szigeti sportuszodába, és akinek a cigarettatárcája, a nagyváradi kadétiskolás bizonyítványa, a tűzköves öngyújtója valamelyik fiókomban hever, szóval a másik nagyapám olyan arcátlan ember volt, hogy gyerekkoromban állandóan vele lógtam volna, mert nem lehetett unatkozni mellette. A héven ülve felhúzta a szemöldökét, kimeresztette a szemét, rám bámult, majd vissza a velünk szemközt ülő, papirosból zsíros sült húst majszoló, dagadt asszonyra. Ezt kétszer megismételte, végül udvariasan, artikuláltan azt mondta: „Hölgyem, ön egy bálna.” Többet nem szólt, de újra és újra nyomatékosan rám nézett, és a továbbiakban olyan leplezetlen érdeklődéssel figyelte a zavarodott nő táplálkozását, mint egy zoológus, aki egy kihaltnak hitt állatfaj váratlanul előkerült egyedének anyagcsere folyamatairól készül kimerítő dolgozatot írni. Szeretett megállni, elácsorogni nyitott földszinti ablakok előtt. Nem leskelődött, leplezetlenül bebámult az idegen lakásokba. Nem takargatott semmit, meg sem próbált úgy tenni, mint akinek valami dolga van. Kéz a kézben álltunk, és ő faarccal, rezzenéstelen tekintettel bámult. Kártyáztak odabent? Főztek, öltöztek vagy vetkőztek, csókolóztak, bútort huzigáltak? Mindegy volt. Emlékszem egy pár veszekedésére. Csúnyán marakodtak, és nagyapám már hosszú percek óta legeltette a szemét, amikor a férfi észrevett minket. Az ablakhoz lépett, ellenségesen és kérdőn bámult ki nagyapám képébe, akinek a szempillája sem rezdült, és a férfi arcáról lassan leolvadt a düh és a felháborodás, aztán a csodálkozás is, és mindezek helyén megjelent valami ijedt értetlenség. Nem szólt semmit, nagyapám pedig csak akkor fordult, és indult el velem, amikor a férfi becsukta az ablakot.

Egyszer, jóval később, amikor már mindhárom nagyapám és mindkét nagyanyám halott volt, eszembe jutott, hogy vajon milyen apja lehetett az apámnak az az ember.

Nem tudtam megkérdezni, mert akkor már apám sem élt.

Apai nagyapámat, aki nem volt apám apja, és akit mégis a nagyapámnak tartok, 1980. december 18-án temettük. Apám jegyzeteit lapozva nemrég egy töredezett cetlire bukkantam, melyre 1981 februárjában ezt írta: „Álom apámmal. Csónak, széles víz, folyó. Két férfi élettelen testet tart egy csónakban. Apám az, a halotti ruhájában, mezítláb… Kiásták! Hal etetésre használják. Nyomozás a folyó mentén. Mocsaras, nádas parton, valami tapogató-félével… A fiam jön, egy villában, a parton keressük. Nem találjuk…”

Évei számát tekintve a vér szerinti nagyapám apja lehetett volna a nagyapámnak, ugyanis huszonnyolc évvel született előbb: 1872-ben, ugyanabban az esztendőben, amelyikben John Calvin Coolidge elnök. 1928. március 7-én két gőzhajó indult New Yorkba, fedélzetükön a Riverside Drive-on felállítandó Kossuth-szobor avatására igyekvő küldöttség tagjaival. Triesztből futott ki az egyik hajó, a másik – a Cunard Line luxus utasszállítója – a normandiai Cherbourgból hajózott ki az Atlanti-óceánra. Nagyapám az utóbbin, az Olympicon utazott. A hajóóriást március 13-án délután, ritka sűrű ködben navigálta be a révkalauz a New York-i kikötőbe, emiatt nagyapám a város nevezetes óceán felőli, megdöbbentő panorámájából semmit sem látott.