Magyar Hírlap online

A véletlen színész

Nemzeti filmfesztiválon nagyon ritkán vagy szinte soha nem fordul elő, hogy idegen, külföldi alkotó rangos elismerést kapjon. Magyar filmekben legutóbb Szilágyi Andor Mansfeld című munkájában, a Konyec – Az utolsó csekk a pohárban című produk­cióban, A Nap utcai fiúkban és a Prima Primaverában láthattuk Djoko Rosic szerb színészt, az idei, 41. Magyar Filmszemlén mégis életműdíjat vehetett át. Az immár hat évtizede Bulgáriában élő művész még a hetvenes években, Szomjas György Talpuk alatt fütyül a szél című alkotásában játszott, majd mintegy harminc más magyar filmszerep révén vált országosan ismertté. Jellegzetes, markáns arcvonásai sokak szerint filmes magyar archetípussá tették alakját. Djoko Rosic a délvidéki Zentán nevelkedett, ott töltötte gyermek­éveit, és ott járt iskolába, és bár az élet később messze vitte innen, a magyar miliő, a magyar életérzés cseppet sem volt idegen neki, amikor szinte teljesen véletlenül – mert, ahogy mondja, életében szinte minden véletlenül történt meg vele – belecsöppent a magyar filmvilágba.



– Több évtizedes pályafutásából ki tudna emelni egy olyan filmet, amely az összes többinél fontosabb volt önnek?

– Ha megkérdeznek egy színészt, egy költőt vagy írót, egy rendezőt, hogy melyik a kedvenc filmje, a kedvenc verse a saját művei közül, általában azt mondja, hogy nincs kiemelt kedvence: „Ezek mind az én gyermekeim, mindegyiket egyformán szeretem.” Ez az, amit soha nem szabad elhinni nekik. Hazudnak! Mindig van legalább egy olyan, amelyik vala­miért fontosabb, mint a többi, amelyik közelebb áll az ember szívéhez. Nekem is van egy kiemelt kedvencem, Szomjas György filmje, a Talpuk alatt fütyül a szél. Valószínűleg nem ez a legjobb film, amelyikben játszottam, sőt sokkal jobb szerepeket is kaptam, jóval nagyobb produkciókba is meghívtak, de nagyon jól tudom, hogy miért szeretem ezt a filmet. Amikor eljöttem Magyarországra, ennek a filmnek a forgatására, már negyven film volt a hátam mögött, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez az, amivel foglalkoznom kell. Tizenhét éven át dolgoztam újságíróként a bolgár állami rádióban, és mindig úgy gondoltam, hogy a forgatás után visszatérek a szerkesztőségbe, mert az az én világom. Amikor azonban ezt a filmet készítettük, valahol legbelül megéreztem, hogy ez az én igazi munkám, felismertem, hogy igen, én erre vagyok hivatott. Megéreztem, hogy irányítani, befolyásolni tudom a filmet, megéreztem, hogy elvihetem balra vagy jobbra, fölfelé vagy lefelé, amerre csak akarom. Ekkor, ezen a forgatáson éreztem meg, hogy be tudom törni a filmet, ugyanúgy, ahogy a lovat is, amelyiket megülöm.

– Mi vezette el ehhez a fel­ismeréshez?

– Természetesen hozzájárult mind­ehhez, hogy kiválóan együtt tudtam működni Szomjas Gyurival. Szavak nélkül is megértettük egymást, mimikával is képesek voltunk kommunikálni, egy-egy pillantásból is mindent értettünk. Egyformán gondolkodtunk. Ezért a Talpuk alatt fütyül a szél a kedvencem.

– Magyarországon és választott hazáján, Bulgárián kívül más országokban is filmezett.

– Dolgoztam Németországban, Franciaországban, Olaszországban. Két filmet forgattunk Szicíliában, az egyikben egy helyi arisztokrata, Don Alvise szerepét játszottam. Ez egy szomorú, gyengéd történet. Ha azt mondom: Szicília, akkor mindenkinek a maffia meg a Keresztapa jut eszébe, de ennek a filmnek semmi köze ehhez; kedves, megható történet. Játszottam néhány lengyel filmben, forgattam Csehországban, Szlovákiában, és kaptam szerepeket orosz filmekben is. A legtöbbször azonban bolgár és magyar filmekben voltam jelen. Azt hiszem, a legszebb szerepei­met magyar rendezők adták nekem. Talán éppen ezért kaptam meg ezt az elismerést, a magyar filmszemle életműdíját is.

– A szerbiai Krupanjban született, a délvidéki Zentán nevelkedett, és ott járt iskolába. Hogy került mindezek után Bulgáriába?

– Krupanj egy kis település, határváros Valjevo és Loznica közelében, a Drina folyó partján, a szemközti oldalon pedig már ott van Bosznia. Zentán éltük családommal, majd a második világháború idején leköltöztünk a közép-szerbiai Nisbe, ott fejeztem be a gimnáziumot. Belgrádban iratkoztam be egyetemre, közgazdaságtant tanultam, de aztán gyorsan leléptem onnan.

– De miért pont Bulgáriát választotta?

– Nem én választottam, egysze­rűen nem volt más lehetőségem. Égett a talaj a talpam alatt, nem nagyon volt lehetőségem mérlegelni.

– Mi volt az oka ennek?

– Ötvennyolc év telt el azóta, ma már nem szívesen beszélnék erről. Tizenkilenc éves voltam akkor, sokkal nagyobb hülyeségeket is csinálhattam volna, és sokkal rosszabbul is járhattam volna. Jó, hogy ennyivel megúsztam.

– A szófiai rádióban dolgozott. Hogyan került kapcsolatba a filmmel?

– Véletlenül, mint ahogy szinte minden véletlenül történt az életemben. Volt egy négytagú asztaltársaságunk, minden délután hat óra tájban összejártunk kártyázni. A csoport egyik tagja, nagyon jó barátom, akivel párban játszottunk, filmrendező volt. Egy nap, kártyázás közben arról kezdett beszélni, hogy színészt keres az új filmjéhez. Hetekig szórakoztatott bennünket azzal, hogy az egyik szereplő alkatához nem tud megfelelő embert találni, olyat, aki hitelesen eljátszhatná. Kifejtette, hogy milyen típusú karakterre lenne szüksége, és hosszan beszélt arról is, hogy mi lenne a dolga a filmben. Mi neveket soroltunk, igyekeztünk ötleteket adni neki. Ő meg időközben, ahogy múltak a hetek, próbafelvételeket készített, kipróbált néhány színészt azok közül is, akiket javasoltunk, de mindig úgy jött vissza másnap a törzsasztalunkhoz, hogy „nem, ez sem jó”. Egyszer, amikor többhetes kínlódás után ugyanígy ültünk az asztal mellett, és ő megint hosszan ecsetelte, hogy milyen színészre lenne szüksége, egyik kártyapartnerünk megveregette a vállát: „Azért nem veszed észre őt, mert itt ül veled szemben az asztalnál minden este” – mondta, és rám mutatott. Amaz meg kapva kapott az ötleten, és szerződtetni akart a filmjéhez. Csakhogy én akkor még a rádióban dolgoztam újságíróként, és úgy gondoltam, onnan megyek majd nyugdíjba. Meg se fordult a fejemben, hogy filmezni kezdjek; visszautasítottam a felkérést. Hetekig tartott a rábeszélés. Egyik nap, amikor beértem a munkahelyemre, egy üzenet várt: amint megjövök, azonnal jelentkezzek a vezérigazgatónál. Rádiós főnököm pedig meglebegtette előttem a nevemre szóló kikérő levelet, amit a filmgyártól kapott. Én mondtam neki, hogy már visszautasítottam a szerepet, eszem ágában sincs részt venni semmilyen filmezésben. „Mi másképp gondoljuk” – mondta ő, majd közölte, hogy szabadságot kapok, a munkahelyemet pedig fenntartják; menjek csak el, csináljam meg a filmet, és ha majd túl leszek rajta, döntsem el, mi akarok lenni, színész vagy újságíró. Hát ilyen vagyok én: kártyázás közben dőlt el a sorsom.