Magyar Hírlap online

A tanító néni (2.)

Por és hamu

Az előző írásom végén nem tisztázódott: édesanyám, a tanító néni, belépett a kilencvenedik évébe.

De még sokkal fiatalabb volt, amikor két fontos dolog is történt vele.

Így mesélte.

Anyáék elhatározták, hogy csakis olyan férjhez adnak, akinek doktorátusa van. Ugyanis Apukának kettő doktorija is volt. Több kérőm is akadt. Először Balázs Jánosnak, a falu (Kistelek) legmódosabb emberének a fia számára kértek, és nem más, mint a keresztapám. Én akkor tizenhat éves voltam (1936-ban). Még apanázst is felajánlottak számomra, tanulmányaim alatt. Na, erről szó se lehetett. Volt jogász, volt mérnök a kérőim közt. Én válogattam. Éreztem, hogy még nem jött el az igazi. Anyuék rábeszélésére lett az első jelölt jogász. Hadbíróságon teljesített szolgálatot, mint hadbíró tiszt. Szegény. Milyen élet várhatott rá negyvenöt után? Nem tudom, mert hat hónap után visszaküldtem a jegygyűrűt.

De a szakítás előtt olyan dolog történt, amely a legjelentősebb volt életemben. Továbbképzést tartottak 1943-ban, Szegeden. (Rémlik, erről írtam már, de szerencsére elfelejtem a regényeimet.) A Tanító Internátus nagy termében a Hősök Kapuja fölött történt. A szerelem első látásra. Csak néztük egymást, szótlanul. Az előadás anyagára igazán nem emlékszem. Sajnos közös ismerősünk nem lévén, ismeretlenek maradtunk egymásnak. (Évtizedekkel később ez volt a Ságvári gimi díszterme, ahol én bámultam szerelmemet, a szőke Annát.)

Mire jövendő férjem keresett egy közös ismerőst, egy sándorfalvi kartársnőt, én már nem mentem több előadásra, Apuka nem engedett. Kaptam viszont azon a nyáron egy képeslapot Szegedről a Hágiból, a barátok és az ő aláírásával.

Az ismeretlenség nem sokáig tartott. A tanévnyitó ünnepségen megjelent az én ismeretlen szerel­mem… Katonaruhában, lovaglócsizmában. Igen csinos volt. Az ezred (Horthy Miklós házi ezrede) képviseletében ő és egy százados volt a hivatalos vendég.

Az értekezlet után átmentünk a Németh-féle vendéglőbe. Hegedűs Eta barátnőm bemutatott minket egymásnak. Ő mellém szeretett volna ülni, hogy beszélgessünk. De mint vendéget, a főasztalhoz vitték. Közben természetesen néztük egymást. Az ebéd végén odajött hozzám, és kezet csókolt. Megkérdezte:

Mikor láthatom? Mikor jön be Szegedre?

Én azt feleltem: Jöjjön a kartárs ki a faluba.

Egy szép őszi napon éppen tanítottam, amikor kopogtattak. Arra gondoltam, hogy az igazgató jött látogatni. De tévedtem. Ő volt az. Lóháton érkezett. Természetesen hosszú szünetet adtam. Ettől kezdve a gyerekek lettek szerelmünk legnagyobb drukkerei.

Beszélgettünk, és én közben a zsebembe csúsztattam a karikagyűrűmet, hogy ne vegye észre. A kocsioszlopával gyakorlaton vettek részt, és „véletlenül” erre vezetett az út. A katonáknak ő is pihenőt rendelt el. Sokáig beszélgettünk, s amikor elköszönt, éreztem, hogy „nekünk találkozni kellett.” Biztos voltam benne, hogy Ő az igazi. Játszottunk a gyerekekkel. Néhány nap múlva megjelent a kistemplomtanyai jegyzőéknél, ahol laktam. Örömmel fogadták. A falu értelmisége jó kis közösség volt. Beszélgetés közben meglátott Feri egy esküvői meghívót az asztalon. Megkérdezte:

Esküvői vagy eljegyzési érte­sítés-e?

Esküvői, feleltem. De tudok egy eljegyzésit is mutatni.

A fiókomhoz mentem és megmutattam az eljegyzési kártyámat. Ő felállt, és bocsánatot kért, mivel nem tudta, hogy menyasszony vagyok. Őszintén megmondtam, hogy csak apáék kedvéért tartottam meg az eljegyzést, és én nem is szeretem a jelenlegi vőlegényem. A gyűrűt ezután vissza is küldtem.

(Hiába, az én Anyácskám már csak ilyen. Melegből hidegbe, majd vissza – ahogy az acélt megedzik. Előbb használt mondaton belüli alany- és állítmánycserét, mint a 20. század legnagyobb dél-amerikai írói.)

Anyáék nagyon megnehezteltek, meggondolatlanságnak tartották a cselekedetemet. Három-négy hónapig hallani se akartak róla. Én hiába mondtam, hogy csak Ferit szeretem, és csak az ő felesége leszek. Feri többször kijött látogatni, én többször bementem Szegedre, s egy ilyen alkalommal elhatároztuk, hogy a legközelebbi bejövetelkor megtartjuk az eljegyzést.

Amikor bejöttem, a karikagyűrűk készen is voltak; bementünk a Fogadalmi templomba a Mária-oltárhoz, s egymás ujjára húztuk a gyűrűket.

Az eljegyzési vacsorán csak hárman voltunk, mi és Feri nagynénje. Nagyon boldog voltam. Feri augusztus ötödikén bevonult katonának. Néhány nap múlva indultak a frontra. Mielőtt kiment volna a harctérre, csillagot választottunk. A nagy Göncölszekér rúdjának a középső csillaga mellett lévő parányi csillag lett a mi csillagunk.

(A Porban tíz sorba sűrítve, máshol és máshogyan írtam meg ezt a történetet, a „senki” címszóban.)