Magyar Hírlap online

A tanító néni

Por és hamu

Én annyit fizetnék a tanítóknak, min mondjuk az egyetemi tanároknak.

Persze hogy hazabeszélek, hiszen tanítóivadék vagyok magam is. Anyukám 1940-ben végzett a kecskeméti angolkisasszonyok tanítóképzőjében. Internátusba járt, a havi költség kilencvenhat pengő volt. Tizennyolc lány volt az osztályban, de nem tudtak egyetlen osztálytalálkozót megszervezni. Az emlékek: a délutáni litánia, séta a városban párosan. Anyukámat szerették a máterek, a főnök asszony többször is visszahívta végzés után lelki­gyakorlatra.

Az első évben otthon, Kisteleken (ma már város) tanított, méghozzá fiúosztályokat. A Mária Kongregáció elnöke, Szívgárda-vezető is volt. Azért anyjával eljárt a szegedi Szent Imre-bálba, apjával pedig a jogászbálba. Egyik bálban se árult petrezselymet, egymástól kérték le a fiúk. Éjjeli zenét is többször kapott. Nem lesz akárkiből a Magyar Úriasszo­nyok Lapja hátsó címlapfotója!

1941-ben kinevezték egy külterületi iskolába, amelynek Erzsébet állami iskola volt neve, de környékbeliek csak Kőiskolának hívták. Afféle Klebelsberg Kunó-féle tanyabokrokban épített iskola volt, amelyekkel fölemelkedett szellemiekben ez az ország. Iskolákat építettek, nem zárták be, mint ma tennék. Azokat kéne bezárni, akik ezt akarják. Szegednek egyetemet szerzett ez a kultuszminiszter, nem véletlenül van a szegedi Dóm altemplomában eltemetve.

De vissza Anyukámhoz. Dorozs­mától tizenhét, Kistemplom­tanyától három kilométerre volt az iskola. A busz pont előtte állt meg. Nagy, nyitott oszlopos tornác, előszoba, ahol az iskolások letehették, felakaszthatták a kabátokat, szatyrokat, táskákat. Nagy osztályterem hosszú fapadokkal. Szükség is volt a padokra, negyvennyolcan (fiúk-lányok) jártak az – osztatlan – iskolába. Anyukám igencsak elcsodálkozott, hogy mihez kezd ennyi gyerekkel. De hamar feltalálta magát. Az I–VI. osztályosokat húsz percekre beosztotta, akikkel épp szóbeli foglalkozást tartott, a többiek írtak, számoltak, olvastak. Fűtés vaskályha, fával, szénnel. Olajos padló – a gyerekekkel együtt takarított. Az iskola előtt akácerdő volt, benne kerekes kút, de arzénos volt a vize. Hátul gyümölcsfák és veteményeskert.

A szolgálati lakás két szép szoba volt, az egyikbe került Anyácskám fehér lányszobabútora. Volt előszoba, pince, éléskamra.

Most hadd szóljon ő:

Szerettem a tanyai gyerekeket (a „tanyasi” lenézést jelent a szegedi beszédben, máig), ők meg boldogok voltak, ha megfoghatták a kezem. A játékban többnyire engem választottak. Szólt az ének az almafa alatt: „Hej, szénája, szénája…” Az első kikerics, gólyahír nekem nyílt. Az első dinnye, szőlő, nekem ért. Alig volt a környéken lakodalom, ahová ne hívtak volna meg. Ha a disznóvágások jöttek, nem bírtam megenni a sok kóstolót. Sok szüreten, sőt kukoricatörésen is részt vettem. Az egyik nagygazdától kaptam két fekete kisbárányt, a másiktól kiskacsákat. Közösen etettük a gyerekekkel őket. Elzárni nem kellett: léckerítéssel körbe volt véve az iskola.

Egyedül nem szerettem ott lakni, bár rács volt az ablakokon. Beköltöztem a faluba a jegyzőékhez. Béla bácsi és a felesége, Joli néni saját gyerekükként kezeltek. Természetesen albérletet fizettem, náluk ebédeltem. Egy évig gyalog jártam az iskolába – három kilométeres séta volt. Alig indultam el, láttam, hogy két tanítványom elébem jött. Minden alkalommal másik kettő, úgy látszik, megszervezték ezt az önkéntes áldozatot. A második évtől kerékpárral jártam ki az iskolába.

Volt egy élményem, 1943 telén. A szülőknek valóságos utat kellett csinálni az országútig, akkora volt a hó. Egy kisfiú, Jánoska, a szomszédban lakott. Késve ért az iskolába, pedig nem szokott. Az előszobában leverte a csizmájáról a havat. Ekkor már javában tanultunk, kilenc óra volt. Beköszönt hogy:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Mindörökké ammen, mondtam, de komolyan ránéztem. Késve jöttél, Jánoskám, mi már régóta tanulunk.

Hát hajja-é, né verjön mög! Előbb elvégeszkölődtem a jószágok körű’…

Akkor láttam csak, hogy az apja csizmájában volt (aki a keleti fronton szolgált). A nagy testvére leventén volt, az édesanyja piacra vitte a tojást, túrót, tejfölt. Ezért vásárolt sót, cukrot, miegyebet.

Dehogy vertem meg Jánoskát. Szerettem volna magamhoz szorítani, de ezt meglátták volna a gyerekek. A szünetben aztán behoztuk a lemaradást.

Volt olyan alkalom, hogy becsöngettek hozzám a húzós csengőn:

Nem akar a tanító kisasszony szánkóval begyünni a faluba? Subát teríttek rám, forró tégla volt a lábnál. Napokkal előbb hosszú szekérsor vonult el ott a Majsa felé vivő úton. Torontáli svábok voltak. A németek költöztették ki őket, mert féltették őket. Ezeket látva, úgy döntöttem, hazamegyek. Árkon-bokron át iparkodtam haza Kistelekre biciklivel. 1944. október 8. volt.

A négyéves kistemplomtanyai korszak véget ért. Tizenkettedikén Kisteleken voltak a ruszkik. Hozzánk egy GPU-s tiszt volt beszállásolva. Mivel majd minden tanító-tanár elmenekült, a kapura kiírták, hogy „ucsítyelka”.

Nem tudom, miért pont ez jutott eszembe, hiszen az idén lesz hetven éve, hogy megkaptam a tanítói oklevelet. A vasdiplomát már átvettem, öt éve. Most hetven éve történt a diplomázás, hát persze hogy várom a rubindiplomát, mondta Anyácskám, akit egész Szeged „Temesi tanító néninek” hív. És aki megtiltotta, hogy életében róla írjak.