Magyar Hírlap online

A szép és a jó

Lehet-e érvényes egy műalkotás annak ellenére, hogy hazudik, hogy valami károsat hasznosnak, valami embertelent humánusnak állít? Azaz: van-e közvetlen összefüggés az esztétikai érték és az erkölcsi üzenet között? A válasz csak bizonytalan lehet, hiszen egy mű általában akkor férkőzik a szívünkbe, ha igazságokat állít, ha erőteljes az erkölcsi felhívó ereje. Általában, de nem mindig. Imponáló tud lenni alkalomadtán a féktelen gonoszság, lebilincselő az árulás nagyvonalúsága, hipnotikus ereje lehet az alvilági erők ilyen-olyan megnyilvánulásainak. Példákat mindenki – ha kissé pironkodva is – fel tud emlegetni. Egyet mondanék hirtelenjében. Pár éve elolvastam az úgynevezett szovjet „termelési regények” leghíresebbjét, bizonyos Vaszilij Nyikolajevics Azsajev Távol Moszkvától című irdatlan méretű szövegrettenetét. Abszolút sztálinista mű, azaz a világtörténelem legaljasabb-álszentebb eszméinek és gyakorlatának arcátlan dicsőítése. Egy olajvezeték építéséről szól, amely európai embernek felfoghatatlan „civilizációs” körülmények között zajlik. Az alakok ábrázolása alig-alig árnyalt, beszédük zöme kommunista közhely, gesztusaik bábszínházba valók stb. És mégis – hősök. Valami elképesztő hit munkál bennük, valami felfoghatatlan közösségi etika uralja lelki életüket. Olvasás közben időnként magával ragad az élmény, és hajlandók vagyunk felfüggeszteni – amúgy teljesen indokolt – rosszallásunkat. Néha – és ha nem figyelünk eléggé oda – mintha hőseposzt olvasnánk…

Nem véletlenül hoztam ezt a példát. A napokban megnéztem egy magyar filmet valamelyik televíziócsatornán, amely pár évvel az emlegetett regény után készült, 1955-ben, de 1953-ban játszódik. Talán már tucatszor láttam, de ha holnap megint vetítenék, újra csak megnézném. Fábri Zoltán Körhintája. És Sarkadi Imréé, aki a forgatókönyvet írta. Egy nagyszerű író és egy remek rendező – és egy végtelenül elaljasodott kor, amely megkövetelte, hogy mindenki őt szolgálja – munkás és paraszt, színész és író.

Hogyan szolgálja a rezsim akaratát ez a csodálatos film? Természetesen – hát hogyan is máshogy? – azzal, hogy elhiteti: ami hamis, az az igaz, ami rossz, az a jó, ami emberhez méltatlan, az a humánum útja. A film állítása a kor parancsa: legyen vége a hagyományos paraszti gazdálkodásnak, a kollektivizálás a jelen és a jövő boldogságának egyetlen lehetősége. Bent maradni a termelőszövetkezetben. (Nem belépni, hanem bent maradni. Ezért fontos a film elején felbukkanó 1953-as évszám: a rövid ideig érvényesülő Nagy Imre-féle új agrárpolitika dilemmáinak és felemás érvényesülésének kurta időszaka ez.) És minden, ami ezzel szemben áll, ami ezzel ellenszegül, az a múlt, amit le kell gyűrni, amit meg kell semmisíteni, lehetőleg képviselőivel együtt. A múlt az, ami visszahúz, ami reakciós, tehát ami ellensége a „demokráciának”, ami megtagadása a „szocializmusnak”.

Ahhoz azonban, hogy egy hamis állítást igazságként fogadtassunk el a műalkotásban, kissé „hozzá kell igazítanunk” a mű valóságát az ideológiához, azaz minél több olyan elemét kell elhallgatni a valóságnak, ami ellentmond nekünk. Sokat – de nem min­det! Ami csak fehér és fekete színekkel dolgozik, az hiteltelen. Fábri filmje attól zseniális, hogy elképesztő érzékkel adagol és szűkít, színez és árnyal, megért és manipulál.

Mi itt a történelmi hazugság? Az a – kimondatlan! – állítás, hogy a régi paraszti életből hiányzott a közösségi szellem. Ezért lehetőleg szűkíteni kell a történelmi perspektívát. Nem beszél a film a régi falu közösségi rítusairól. Nem a közös történelmi hagyományról. Hiányzik a filmből a templom. Nincsenek benne a múltat őrző nagyszerű öregemberek. Nem esik szó a háborúról – ami legalább annyira közösségszervező katasztrófa, mint amennyire önzés- és elzárkózás-erősítő –, és hiányzik a háborút követő földosztás élményének megidézése, amiről egy másik – másként szűkítő Fábri-féle filmremeklésben, a Sánta Ferenc regénye nyomán készült Húsz órában oly hiteles és emlékezetes pátosszal tesz hitet az egyik szereplő, Csókos Cuha András. A közösség erkölcse az emberi társadalom összetartó ereje; aki ezzel szemben áll, az nemcsak a maga szűkebb emberi közegéből iktatja ki magát, de a történelemből is.

Ez a film hallatlan figyelemmel választ le elemeket és erősít fel „majdnem” igaz motívumokat. Nincs közösségi kultúra? Szóljon a népdal a filmben, elejétől a végéig. Nincsenek közös ünnepek? Tessék, itt a vidám húsvéti locsolkodás meg a lakodalmi mulatság. Ne feledjük: ez a film a régi hagyományos paraszti élet utolsó pillanatáról tudósít. Ha úgy tetszik, antropológiai emléke a vidéki magyar életnek. Ahogy a paraszt fűrészeli a fát, ahogy a férfiember rágyújt a petróleumlámpa tüzével, ahogy bögréből levest reggelizik, a tanyasi házbelső, a kút meg még oly sok minden.

A közösségi ethosz baloldaliságot is jelent, a szó legjobb értelmében és mégis oly „kiszolgáltatottan”: szoli­daritást, szegénypártiságot és „üdvtörténeti” bizakodást, ezt is mind-mind manipulálni kell a kor valódi jelleméhez igazodva. Néha elég, ha csak Petőfi meg Táncsics nevét villantjuk fel valami táblán…

Ám hogy ne legyen fehér-fekete a mű: jelezzük, „mintha” hasonlítana egymáshoz a két oldal. Itt is kelepcébe került ember kínlódik, meg ott is; itt is van tartás és indulat, robbanni kész erő, meg ott is; itt sincs nyoma becstelenségnek az „önmegvalósítás” során, meg ott sem.

A film azonban nem e tényezőkkel nyeri meg nézőjét, s állítja maga mellé az elmúlt bő félszázadot. Ezek csak színező, alig észlelhetően ható mozzanatok.

Hanem a fiatalsággal és a szerelemmel. A fiatalságnak mindig igaza van – ezt sugallja a művészet és az élet, hiszen a fiatalság egyenlő a jövővel és a romlatlansággal. És hát ki nem szerelempárti? Ki tud ellenállni Rómeó és Júlia eget-földet legyűrő, a halállal is szembenéző szerelmének? A nézői igazság mindig itt áll, az életkezdésnél, ahol – s ez a manipuláció – elválaszthatatlan a személyes sorsalakítás a közösségi lét „megszervezésétől”. Ami azt jelenti, hogy az elrabolt-elrabolandó szabadságot is át kell játszani a fiatalság és a szépség szférájába. A hamis és hazug kollektivitás lázálmaiban vergődő léleknek nincs helye egy ilyen műben, amely oly kerekded és harmonikusra hangolt, hogy az nem is hiányzik… Mert ott vannak a szárnyra kapó „szabadság” nagy pillanatai – az égen húzó madarak, egy elröppenő léggömb, egy szárnyra kapó katicabogár és… a körhinta. Mind „ellene mond” a csizmát lehúzó sárnak.

És ha tudjuk, hogy félszáz év hitelesíti ezt a filmet mint műalkotást, és cáfolja mint társadalmi programként megjelenő hatalmi rögeszmét, önkénytelenül és öntudatlanul emléket állít annak, ami vidéken volt és van. Ahogy búcsúzik a szemem a boldognak hitt jövő felé (a sárban) lépkedő emberpártól, egy 1994-es magyar film sárban kódorgó-ténfergő-tévelygő nyomorultjait látom, Tarr Béla Sátántangójában, valahol ugyanitt, a Nagy Magyar Alföldön, amit a romantika – a jövőről mit sem sejtve – a magyar közszabadság jelképének kiáltott ki.