Magyar Hírlap online

A Syriusról jött

Egy zenekar, amely egyszeri volt és megismételhetetlen, egy zenekar, amely éppúgy játszott Hendrixet, mint magyar népdalt. Ez volt a „nagy Syrius” a maga izgalmas és formabontó muzsikájával. A zenekar tenor– és szopránszaxofonosával, az Amerikából hazaköltözött Ráduly Mihállyal emlékeztünk a nagy időkre.



– Mi tartotta össze inkább az együttest, a barátság vagy a zene?

– Barátság nélkül nem mentünk volna semmire sem, de mégiscsak a zene jelentette a barátság alapját. Egyébként én kerültem utoljára az úgynevezett nagy Syriusba, és azzal, hogy megérkeztem, eldőlt az is, gitár nélkül játszik az együttes.

– Ez önmagában is különleges, szinte forradalmi dolog volt akkor. A gitár nemcsak hangszer volt, hanem egy kultúra jelképe is.

– Nem gondolkodtunk ezen. Eredetileg Mogyorósi László, majd Barta Tamás gitározott a Syriusban, aztán ő is elment, és én jöttem a helyére. Ennyi. A zenében sem törekedtünk semmi különlegesre. Csak játszottunk, és kész. Persze ahogy telt az idő, akaratlanul is kialakult a Syrius egyéni hangja. Ezt én mindenekelőtt Orszáczky Jackie basszusgitárjátékának és Vesze­li­nov András dobolásának tudom be. Olyan feszes, de mégis szabad és laza ritmust hoztak össze, amely akkor teljesen ismeretlen volt a hazai rockban. Egyébként nem voltunk gitárellenesek, amikor hazajöttünk Ausztráliából, bekerült a zenekarba Tátrai Tibor, s jó egy évig játszott velünk.

- Volt valami értelme akkoriban annak a kifejezésnek Magyarországon, hogy progresszív rock?

- Nem, nemigen voltak ilyen együttesek, s nem is létezett ez az irányzat. Azt szokták mondani, hogy mi tapostuk ki az ösvényeit. Lehet, hogy így van, de úgy emlékszem, hogy a Bajtala trió is elég közel járt ehhez a zenei világhoz. Később aztán jött a Mini, jött a Teátrum meg a Panta Rhei, de olyan nagy felvirágzásról azért sohasem beszélhettünk.

- Eleve elhatározták a Syrius tagjai, hogy játszanak bárhogy, de meghonosítják a progresszív rockot?

- Dehogy! Mindenki hozta a saját zenei gyökereit, és ebből alakult ki aztán valami. Én például a dzsessz felől érkeztem. Orszáczkyék pedig azért kerestek új utakat, mert egy hagyományos rockegyüttesben nem tudták kiélni magukat. Újra mondom, recept nem volt. Nem tagadom persze, hogy okoztunk egy-két meglepetést. Például amikor Hendrix-számokat játszottunk, de gitár nélkül!

- Meg lehetett élni a Syriusból?

- Mi főként egyetemi klubokban játszottunk, oda pedig nem fért be olyan sok ember, szerény volt a gázsi. Ha a zenélésből akartunk megélni, akkor időnként táncdalénekeseket kellett kísérnünk, például Aradszky Lászlót vagy Záray Mártát.

- Mitől vált kultusszá a Syrius?

- Miért, kultusszá vált? Persze különösen a főiskolai, egyetemi ifjúság már várta, hogy itthon is szülessen valamilyen zenei produkció, amely túllép a beat és a rock akkori világán. Másrészt mi lettünk elérhetetlen és megérinthetetlen sztárok, velünk könnyen össze lehetett akadni egy kopott körúti sörözőben. Harmadrészt pedig egyáltalán nem adtunk a külsőségekre, azokban a kopott farmerekben léptünk fel, amelyeket az utcán is hordtunk, s amilyeneket a hallgatóságunk is viselt. Néha játszottunk az Omegával, mindig megdöbbentett, milyen káprázatos ruhakölteményekben jöttek ki a színpadra.

– Köztudott, hogy az akkor létező egyetlen állami lemezgyár nem figyelt a zenekarra, de a műfaj állami menedzsmentje sem. Ennek politikai okai voltak?

- Nem politizáltunk. Egyébként mások sem, bárhogy is emlékeznek erre ma. Igazából csak a Kex fellépései­nek volt politikai tartalma. Meglehet persze, hogy az egyetemi koncertek, a közönségünkkel kialakult bensőséges kapcsolat és az, hogy a hallgatóságunkon kívül nem tartoztunk senkihez és semmihez sem, eleve gyanússá tett bennünket a hivatalok szemében. Ezt éreztették is velünk. Például kaptunk egy meghívást egy angliai fesztiválra, majd egy amerikai egyetemi turnéra. A Syriust hívták, de a magyar hivatal mindkét helyre az LGT-t küldte helyettünk.

– Ausztráliába viszont kimehettek. Sőt ott maradhattak egy teljes évig.

– Ezen mi is csodálkoztunk. Egy fia­tal ausztrál srác fedezett fel bennünket Budapesten. Megtetszett neki, amit hallott, kért néhány demószalagot, kivitte. És egyszer csak jött a meghívás, mi pedig, láss csodát, mehettünk. Odakint is főleg egyetemi koncerteket adtunk, egyébként rengeteg cikket írt rólunk a sajtó, s legalább húsz alkalommal szerepeltünk a tévében is. Itthon egyszer sem.

– Az ausztrál zenészek is így örültek a konkurenciának?

– Befogadtak bennünket. Sőt! Vettünk ott magunknak egy jó szerelést, de egy héten belül ellopták. Lógott az orrunk, mire az ausztrál zenészek összehoztak egy segélykoncertet, hogy vehessünk új cuccot. Egyébként minden hatás érvényesült. Az is, ahogy játszottunk, meg az is, hogy a vasfüggöny mögül érkeztünk. Féléves vízumunk volt, azt meghosszabbították még fél évre. Aztán hazajöttünk.

- Igen, de előbb elkészítették odakint Az ördög álarcosbálja című lemezüket. Az első korongot a zenekar életében. Hogy sikerült elérniük, hogy aztán itthon kiadja a lemezt a Hungaroton? Merthogy nem rajongott a licencekért.

– A zenekar vezetője, Baronits Zsolt talpalta ki. Jellemző egyébként, hogy ez az angol nyelvű változat lett az egyetlen hazai lemezünk.

– Mikor ért véget a Syrius nagy korszaka, illetve kinek lett elege elsőként a zenekarból?

– Senkinek. Én különböző dzsesszformációkban is játszottam a Syrius mellett. Az 1970-es montreux-i dzsesszfesztiválon nyertem egy egyéves ösztöndíjat a bostoni Berkeley College-be, ami tulajdonképpen egy dzsesszakadémia. A Syrius minden tagja tudta, hogy előbb-utóbb távozom, mert a Berkeley-t nem hagyhatja ki egy zenész. 1973 szeptemberéig húztam az időt, akkor mentem ki Bostonba. A következő nyáron Orszáczky Jackie távozott Ausztráliába, ezzel véget ért az a bizonyos nagy korszak. Baronits később még megpróbálta összehozni a zenekart, de a távolságok miatt nem ment.

– Mit tapasztalt, amikor az Egyesült Államokba érkezett?

– Nagyon meglepődtem. Halódott a dzsessz, egymás után zártak be a klubok. Egy olyan zenei nagyság, mint például McCoy Tyner, aki John Coltrane zongoristája volt, taxisofőként dolgozott. Egy másik legendás muzsikus, az altszaxofonos Lee Konitz pedig zenebolti eladó volt. Csak 1976 táján kezdett újra éledezni a műfaj, amikor a tenoros Dexter Gordon hazaköltözött Európából, s játszani kezdett. De ma sem becsülik sokra a dzsesszt odaát. Évente egyszer elmondják, hogy ez Amerika tipikus, csak rá jellemző kulturális „találmánya”, aztán rendeznek három reprezentatív koncertet, és kész. Ennyi.

– A klubok?

– Körülbelül száz embert találni egy-egy New York-i dzsesszklubban, de ebből legalább hatvan japán turista.

– Miért hagyta abba odakint a játékot?

- Nem hagytam abba, legalábbis nem az elején. Volt egy fúziós zenekarunk, a Speed Limit, szerződést akart kötni velünk a legnagyobb kiadó, a CBS. De beszéljünk inkább a Syriusról!

- Mit tartalmaz a zenekar régi-új lemeze, a dupla Anno-Live című CD?

- Tulajdonképpen ez az együttes második hivatalos lemezének tekinthető. Valóban én végeztem a szerkesztés oroszlánrészét, ötvenórányi korabeli koncertfelvételből állítottam össze az anyagot, amely most jelentősen felújítva és feljavítva hallható a két lemezen. És négyszáz fotóból válogattam ki a lemezhez mellékelt booklet képanyagát, amely igazi kordokumentum.

- Azt mondja, kordokumentum.Vissza lehet még hozni valamit azokból az időkből?

- A Syrius, ideértve a zenészeket és a közönséget is, egy szellemi és baráti közösség volt. Játszottam akkoriban Szabados Györggyel, a hazai free jazz atyjával is. Azt az együttest ugyanaz az atmoszféra jellemezte, mint a Syriust. Ki tudja, hol a baj? De ahhoz, hogy visszajöhessenek azok az idők, már nagyon megváltozott a világ. Szinte rá sem ismerni.