Magyar Hírlap online

A megtévesztett költő

Határon túli magyar színtársulat számára ír mesemusicalt Zalán Tibor költő, prózaíró, az utóbbi időben igen sokat foglalkoztatott színházi szerző. Mint lapunknak elmondta, szerinte az irodalomnak soha nem kell a középpontban lennie.



– Miért esett a választása Ózra, a nagy varázslóra?

– Az egyik legegyszerűbb gyermekmese az Óz, a nagy varázsló. Ebből számtalan színpadi változat kerekedett már, sok hangjáték és zenés darab is született. Az Újvidéki Színház elhatározta, hogy ebből a történetből családi musicalt készít, és ennek a megírására kértek fel engem. Az elképzelések szerint ennek olyan musicalnek kellene lennie, amelyen az ötéves gyermektől a hetvenéves nagymamáig mindenki jól érezi magát, és mindenki megtalálja – nemcsak a zenei, hanem a képi, illetve a szövegvilágban is – a maga élményét. Nem könnyű munka, még nagyon az elején vagyok, karácsony táján kellene az első nagyobb részletekkel jelentkeznem a színháznál. Mostanában éjszakákat dolgozok végig ezen az anyagon, ami azt jelenti, hogy este hattól reggel hétig csinálom, most ez köti le az energiáimat, most érdekel, most tudok vele foglalkozni.

– A számtalan korábbi feldolgozás után mit lehet még kihozni ebből a meséből, mi újat lehet még felfedezni benne?

– Azt hiszem, hogy a mese örök igazsága változtathatatlan: azokat a tulajdonságokat, amelyekre vágyunk, már eleve magunkban hordozzuk, csak a különböző gátlások, gátak, korlátok miatt nem mindig jön elő belőlünk a bátorság, az ész, a találékonyság, a szeretet. Ahhoz, hogy mindezeket megtaláljuk, próbára kell tennünk a saját életünket. Ez egy pikareszk történet, amelynek a szereplői vándorolnak, vándorolnak, vándorolnak, majd ugyanoda jutnak vissza, ahonnan elindultak – csak megváltozott formában. Ez minden pikareszk lényege. Az életünk sem egyéb, mint egy örökös vándorlás, amelynek során vissza kell jutnunk oda, ahonnan elindultunk – csak sokkal bölcsebben és egy csomó fölismeréssel. Ugyanazok vagyunk, akik akkor voltunk, amikor elindultunk; az út maga, amit meg kellett tennünk, az volt az igazán fontos. Ha ezt az utat nem teszem meg, nem tudok megváltozni – számomra ez az Óz tanulsága. Végig kell járnunk a saját életutunkat, hogy eljussunk saját magunkhoz.

– Mikor kerül színpadra a darab?

– Puskás Zoltán, az Újvidéki Színház kiváló színésze és rendezője állítja színre a darabot. December végén mutatja be a társulat A Mester és Margarita című előadását, akkor kellene leutaznom, hogy egyeztessek vele is. Várhatóan a jövő év elején, februárban vagy márciusban lesz a musical premierje. Az Újvidéki Színház vezetésének a dolga lesz eldönteni, hogy mikorra tudnak belőle előadást csinálni.

– Más darabjai is folyamatosan színen vannak…

– Több darabom fut egyszerre. A Stúdió K színházban most temették el a Vakkacsa tojások című, felnőtteknek szóló bábjátékomat, és folyamatosan játsszák a Rettentő görög vitéz című darabomat, amelyik legalább öt fesztiváli nagydíjat megnyert már. Nemrég került színre az Aranykulcs című darab, amit Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj meseregénye alapján írtam. A múlt héten fejeztem be a Bóbita Bábszínháznak a Kis hableány című mű forgatókönyvét, Kecskeméten pedig sikerrel játsszák a Kenyérből kelt mese című szövegemet. Szegeden viszik színre a Benedek Elek-zanzák című darabot, az ottani televízióval együttműködésben, tehát nemcsak színpadi, de tévés változat is készül belőle. A Ludas Matyi című musicalemet a Békés Megyei Jókai Színháznak írtam.

– Tehát a színházak részéről is van érdeklődés a szövegei iránt?

– Nagyon is sok felkérést kapok, és jószerével nem is győzöm mind teljesíteni. Két nagyon sűrű év van mögöttem, és már 2011-re is vannak felkéréseim; majd meglátjuk, hogy mennyit tudok elvállalni. A színház nagyon elveszi az ember idejét. Egy színdarabot megírni két-három hónapig tart, tehát ha csak a most felsoroltakat vesszük számba, akkor is azt jelenti, hogy az egész évem gyakorlatilag színházírással telik el. Nagyon nehéz a „saját dolgaimmal” foglalkoznom e mellett, hiszen költő és prózaíró vagyok.

– Hogyan lesz drámaíró a költő­ből?

– Megtévesztés útján. Páskándi Gézával, az Erdélyből Magyarországra származott kiváló szerzővel öt évig ültem egy irodában a Kortárs szerkesztőségében. Ő akkor már befutott drámaíró volt. Azt mondta: „Ne verseket írjál, meg mindenféle prózákat, hanem drámát, mert az után van még tantiem is.” Ez azt jelenti, hogy a darab bruttó bevételének – megállapodás szerint – öttől tizennégy százaléka a szerzőt illeti meg. „És akkor egyfolytában fizet a színház” – mondta nekem Páskándi. Csak azt felejtette el elmondani, hogy nem mindegy, hogy az 1250 főt befogadó Vígszínháznak vagy egy hatvanfős underground színháznak írok darabot. Elkezdtem darabokat írni az utóbbiaknak, de a postás nálam soha nem csengetett sem egyszer, sem kétszer a nagy pénzekkel. Most, amikor egyik-másik darabom nagyszínházban állt talpra, látom, hogy micsoda anyagi különbség van a kettő között. Elkezdtem írni a darabokat a Kolibri Színháznak, és annyira megszerettem a gyermekdarabokat, hogy részemmé vált a gyerekszínház. Örülök, hogy továbbra is sok felkérést kapok tőlük.

– Ritkán kerül színre Magyarországon felnőtteknek szóló bábjáték.

– Nálunk nincs hagyománya a felnőtt bábszínháznak. A bábszínház még mindig a lenézett műfajok közé tartozik. Ez sehol a világon nincs így. Egyedül a Stúdió K és a Budapest Bábszínház foglalkozik ilyesmivel nálunk, illetve bizonyos szempontból a Kolibri Színház. Igenis létjogosultsága lenne ennek a színházi formának, hiszen eredetileg sem a gyerekek szórakoztatására találták ki. Nálunk talán a vásári bábjátékok félreértett hatására vált ilyen gügyögőssé, gagyogóssá a gyermekbábszínház, a felnőttek pedig ennek nyomán természetesen szoktak el tőle. Ma pedig már, a hetvenkét tévécsatorna mellett, reménytelennek látom, hogy felnőttek beüljenek a bábszínházba.

– Az elektronikus média térhódítása is hozzájárult ahhoz, hogy a bábszínház a perifériára szorult?

– Nem hiszem, hogy ez így lenne. Ahogy a költészet sem szorult a perifériára, úgy gondolom, hogy minden műnemnek megvan a maga publikuma, de ma már izolálódik ez a közönség. Korábban nem volt ilyen mértékű médiaterítettség az országban, ezért keveredtek a közönségrétegek is: azok, akik elszántságból mentek el bábszínházba, azokkal, akik a nem érdeklődésből, hanem megfontolásból ültek be a nézőtérre. Most már csak azok ülnek be a bábszínházba, akik érdeklődnek, és távol tartják magukat azok, akik csak azért jártak oda, hogy elüssék az időt.

– Ezek szerint ön nem ért egyet azzal a gyakran hallott panasszal, hogy az irodalom a perifériára szorult?

– Tisztázzuk előbb, hogy mit jelent a periféria. Nem vagyok tévénéző, de én sem kerülhetem el, hogy tudomást vegyek arról, hogy „megák” meg „faktorok”, mindenféle ostobaságok sziporkáznak ma, mindenféle rég kipukkadt egykori, jobb időket megélt és érdemelt sztárok újrazsírozásával, és olyan emberek közreműködésével, akiknek már régen valamilyen tisztességes emberi munkához kellett volna fogniuk. Gőzerővel beindult egy reklámcentrikus celebvilág, és ehhez természetszerűnek tartom, hogy az irodalomnak semmi köze, ehhez képest a perifériára kell szorulnia. Viszont: hova máshova? Aki részt vesz ebben a tülekedésben, az egyszerűen és röviden: erkölcstelen.

– Pedig időnként költők is feltűnnek ebben a celebvilágban…

– Természetesen, de én senkit sem kívánok in concreto megítélni senkit, általánosságban beszélek erről. Természetes, hogy a költészetemre is ráirányíthatom az érdeklődést, ha beszállok ezekbe a bulikba, ha benyalom magam valamelyik valóság(segg)show-ba, ha pilótasapkában és letolt sliccel, előbuggyanó szeméremmel jelenek meg a szerzői estemen, amit a tévé is közvetít. Mindent ki lehet találni, hogy az ember a középpontba kerüljön, de az irodalomnak soha nem kell a középpontban lennie. Az irodalomnak mindig a periférián kell maradnia, hiszen a centrumban a szórakoztatásnak kell elhelyezkednie. Az irodalom pedig nem szórakoztat. Az valami mást kell csináljon…