Magyar Hírlap online

A megrabolt gyereklélek

Fegyelmezetten várt a presszó egyik asztalánál, könyökét az asztalon tartva, ujjait összekulcsolva. Fiók az asztalon nincs, Csukás István nem is annak ír. Hanem nekünk. Meg a gyerekeknek. De ez ugyanaz. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon életműdíjat kapott.

– Kodály Zoltánnak is benne van a keze abban, hogy önből meseíró lett.
– Fiatal költőként Weöres Sándorral írtunk neki szövegeket. Már akkor rácsodálkoztam, hogy egy olyan öreg és világhírű művész, mint Kodály, mi a csudát vacakol annyit a gyerekeknek szóló szövegekkel. Nagyon szigorú volt a tanár úr – így hívtuk –, visszaküldte mindkettőnknek a szövegeket már egy „a” betűért is. Szánkba rágta a kérdést: kiből lesz a jövő közönsége? Abból, akit gyerekkorában megtanítunk rá.

– Ön szokta mondogatni, hogy a társadalom körülbelül hatéves koráig fogja a gyerek kezét.
– Minden tanár és gyerekpszichológus tudja, sőt Németh László is tudta – Németh László egyébként mindent tudott –, hogy a gyerekeknek korszakaik vannak. Hatéves korig a meséket tudják befogadni, amíg meg nem tanulnak olvasni. Ez azért csodálatos, mert a mese teljességében ábrázolja a világot. A magyar népmesében benne van a világ, a születés, a halál, a túlvilág, a csoda. A következő korszak tízéves kor körül jön el, amikor már tud olvasni, és rövidebb történeteket be tud fogadni. Végül a harmadik, a kezdődő kamaszkor: a kalandregények, a szerelmes történetek kora. Ami ezekből a korszakokból kimarad, azt nem lehet pótolni. Egy tizennégy éves gyerek nem fog mesét olvasni, ha addig nem olvasott. Üres lesz a feje, a lelke. Pedig a világot a gyerek mesék által veszi birtokba.

– Még akkor sem pótolható, ha mondjuk a Harry Potter-jelenséget vesszük? Hiszen azt nemcsak a nyolc-kilenc éves gyerekek olvassák, hanem sokkal idősebbek is.
– Van, hogy átcsúsznak a korosztályok, de még így sem pótolható. Hatéves korban lezárul a befogadóképesség: ami addig az övé volt – az egész világ –, az picit összeszűkül azzal, hogy megtanul olvasni. És sajnos így haladunk a felnőttkor felé: töpörödünk, egyre nehezebben tanulunk. Amit nem kap meg a gyerek időben, az hiányozni fog.

– Vegyünk egy konkrét példát. Az én korosztályom kvázi az ön meséin szocializálódott. Ha ránk néz, akkor nem támad hiányérzete? Elegendőnek érzi azt, amit öntől kaptunk?
– Én írtam minden korosztálynak a mesétől a kamaszregényig mindent. De a tízéveseket és a tizenhárom-tizennégy éveseket már elhanyagoltuk. Elengedtük a kezüket. Elég, ha a színházat vesszük. Közben farizeus képpel számon kérjük, miért nem olvasnak, holott nincs is mit olvasniuk.

– Kevés az ifjúsági írónk?
– Kevesen írnak és kevesen olvasnak gyerekirodalmat, de erről sosem a gyerek tehet. Bár mostanában ébredezik a kiadói hozzáállás, egyre több gyerekkönyvet adnak ki. A régi Móra Ferenc Kiadó azért volt profi, mert külön korosztályos szerkesztőségek voltak – én a tízéveseknek voltam a főszerkesztője –, de ugyanígy próbálkoztunk a színházzal is és a filmekkel, a játékfilmekkel, azokat is korosztá­lyokra bontottuk.

– Hogy hatéves kor körül elengedjük a gyerek kezét, az az oktatás hibája, vagy általában a felnőtteké?
– Az oktatást tegyük félre. Én sokat dolgoztam gyerekműhelyekben, ezért kettéválasztanám az oktatást és a művészetet. A művészet, az irodalom nem úgy oktat, ahogy egy tanár matematikára tanítja a gyereket, hanem művészi élményt nyújt.

– Áttételesen vezet.
– Igen, tehát itt a világ befogadásáról van szó. Mert a gyerek ugyanúgy meg akarja hódítani a világot, ahogy a felnőtt. Azért nem jó összekeverni az oktatást és a befogadást, mert nehéz helyzetben vannak az iskolák, és ezt a terhet nem szabad az ő vállukra tenni. Ez a műhelyek feladata: a könyvkiadóké, a színházaké, a filmgyártásé. De az internet is nagy műhely lesz, vagy már most is az. A gyerekirodalom ugyanúgy tanít, mint a felnőttirodalom, és az előbbi nagyon jó és fontos része az utóbbinak. Azért fontos ez, mert ma is létezik az érthetetlen nemtörődömség – a kritika, az irodalmi közvélemény részéről.

– Amíg gyerek voltam, ön vagy mondjuk Lázár Ervin voltak számomra az íróbácsik. Aztán elmúlt a kamaszkor, el a gimnázium, és mintha önök meghaltak volna számunkra. Megjelenik például egy Csukás-mű, és annak nincs a felnőttek számára visszhangja.
– Irodalmi műhelyekben sincs visszhang, és a kiadók anyagi helyzete sem engedi meg a reklámot például. De ide tartozik a tájékoztatás is, régen mi ráírtuk a könyvekre, hogy hány éveseknek ajánljuk. Ez szervezés kérdése, ráadásul az idő ketyeg, a gyerek nagyon hamar felnő, ripsz-ropsz eltelik négy év, és már jön a következő korszak az életében. Vannak olyan gyerekek, Budapesten is, akik még nem voltak színházban…

– A humán értelmiség felelőssége nagyobb, mint az iskoláké?
– A műhelyeké. A műhelyek szervezik az írókat is. Asztalfióknak nem lehet írni, egy filmgyár vagy színház megrendelése már más kérdés.

– És a pénz?
– Ez nem pénz, hanem odafigyelés kérdése. Sanyarú a helyzet, hiszen baj van a példányszámokkal, az én könyveim esetében is. A régi Móránál 50-100 ezer példánynál indultunk, és ez még feljebb ment, a mai példányszámok 5-10 ezer között vannak. Ez alibi kiadás; ennyi még egy budapesti kerületbe sem jut el, nemhogy Ceglédre vagy Nyíregyházára.

– De emelkednek a címszámok. A könyvmennyiség nagyjából ugyanannyi, csak éppen a választék nő.
– Az rendben van, de maga a példány nem jut el a megfelelő kezekbe. Hiszen ötezer gyereknél, hál’ Istennek, sokkal-sokkal több van Magyarországon. És itt van még egy fájó pont: rengeteget járok gyerekkönyvtárakba. Borzasztóan szegények. Legalább őket támogatnánk! Pedig óriási szerencséjük van a magyar gyerekeknek. Annak idején, amikor a szörnyű szocialista-realista eszme következtében a magyar írók javát kitessékelték az irodalomból, akkor ugyanez megtörtén Csehszlovákiában is. Náluk a krimire álltak rá a kitiltottak, nálunk a mesére.

– Ön mégsem ezért kezdett el mesét írni.
– Fiatal költőként lógtam a világban, Kormos István csípett fülön engem is. Aztán az ő székébe ültem a Móránál, és ugyanaz volt a véleményem, mint Kormosnak, hogy minden költő, minden író tud legalább egy könyvet írni a gyerekeknek. A dilettánsokat így lehet kiszorítani a gyerekirodalomból, hiszen sokáig ez az egész egy nagy szemeteskosár volt: az összes bukott író a gyerekeken tombolta ki magát, és az ő a verseiket, meséiket tanították az óvodában. Elsősorban magyar műveket kell olvasniuk a gyerekeknek. Ez nem nacionalizmus. A magyar gyerek itt születik, ez az ő világa. A nyelv, a mese által kell birtokba vennie. Később jöhetnek az idegen klasszikusok. Dagobert bácsi, aki ül az aranyhegyén, nem a mi világunk. Szóval nemcsak az elsikkasztott milliókat kell visszaszerezni, hanem a gyerekek fejéből ellopott tudást is.