Magyar Hírlap online

A kompromisszumok őszinte mestere

Bár az 1867-es kiegyezést a köztudatban mindenki Deák Ferenchez köti, létrehozásában legalább akkora része volt Andrássy Gyula grófnak is. Átütő erejű személyiség volt, aki új alapokra fektette az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikáját 1867 után. Ifj. Bertényi Iván történésszel (ELTE BTK) a százhúsz éve elhunyt nagy formátumú államférfiról beszélgettünk.

Andrássy Gyula a kiegyezés megkötésében elsődleges szerepet játszott – mondta lapunknak ifj. Bertényi Iván. „Azoknál a fontos politikai kérdéseknél, amelyekben a »haza bölcse« már nem akart engedni, és emiatt a dolog meghiúsulni látszott, ott Andrássy rugalmasságára és engedékenységére volt szükség, hogy megszülessen a kompromisszum. Andrássy 1867 után négy évig volt magyar miniszterelnök, ezalatt számos alapvető jelentőségű törvény megalkotása történt meg. Az ő vezetésével töltötték meg működőképes tartalommal a dualista rendszer kereteit. Az Andrássy-kormány nyújtotta be azokat a törvényjavaslatokat, amelyek megteremtették a modern polgári jogállam alapjait.”

Andrássy miniszterelnöksége után, 1871 és 1879 között osztrák–magyar közös külügyminiszter volt. „Az akkori kétközpontú OMM-ben a legfontosabb politikai tisztség birtokosa lett. Nem csupán külügyminiszter volt, hanem a császár első számú tanácsadója is, akinek befolyása jócskán túlterjedt a diplomácia irányításán – mondta Bertényi Iván –, hatalmát tehetsége mellett Ferenc József bizalmának köszönhette, mert a császár és király tudta róla, hogy egyenes és szavatartó ember, aki a magyar nemzet érdekeit képes összehangolni a Monarchia egészének politikájával.”

A magyar többség is bízott benne, hiszen olyan előélet után nevezték ki az említett tisztségekre, amelynek alapján megkérdőjelezhetetlen volt hazafisága. „Már az 1840-es évek közepén az ellenzéki főrendek közé tartozott, s bár különösen Széchenyi volt rá nagy hatással, az ellenzék többi vezetőjénél is rokonszenvre talált. 1848-ban a Batthyány-kormány Zemplén megye főispánjává nevezi ki az akkor még csak 25 éves grófot, aki harcolt is a szabadságharcban, a schwechati csatában személyes bátorságával is kitüntette magát. 1849-ben a magyar kormányzat követe Konstantinápolyban, így a szabadságharc leverése már külföldön találta. 1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. 1858-ban kegyelmet kapott, és hazatért, majd bekapcsolódott a politikai életbe, Deák Ferenc köréhez csatlakozva. Elismertségét jelezte, hogy az 1861-es országgyűlésen már annak egyik alelnöke volt. Az inkább visszahúzódó és kényelmes Deák szívesen támogatta a még mindig fiatal, jó megjelenésű arisztokratát, aki mindenkit meg tudott nyerni magának. Deák éppen ezért tudatosan engedte előtérbe Andrássyt, akit a kiegyezés megkötése után éppen az ő javaslatára neveznek ki miniszterelnökké.”

Andrássy nem az apró részletek mestere volt, hanem mindig a lényeget ragadta meg. „Eötvös József, Andrássy kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztere jegyezte fel, hogy egyszer Bécsbe tartottak a vonaton, hogy Ferenc Józsefnek valamilyen fontos politikai kérdésről beszámolót tartsanak. Az úton kiderült, hogy Andrássynak nem sok fogalma van róla, miről is kellene referálnia pár órán belül a császárnak. Eötvös gyorsan elmondta a lényegét, és örömmel tapasztalta, hogy később Andrássy olyan kerek, értelmes előadást tartott abból, amit pár órája hallott, mintha évek óta csak ezzel a kérdéssel foglalkozott volna.”

Évtizedekkel később Andrássy Gyula tiszteletére a mai Kossuth téren rendkívül impozáns lovas szobrot emeltek, amelyet a második világháború után berendezkedő kommunista rezsim eltávolított. A szobor ünnepélyes leleplezésére 1906. december 6-án került sor. Széll Kálmán miniszerelnök emlékbeszédében az alábbiakat mondta: „Andrássy Gyula diplomatának született, és Európa legnagyobb államférfiaival egyenrangúnak bizonyult. Új alapokra fektette az egész külügyi politikát. Új irányzatokat jelölt ki Nyugat és Kelet felé való nemzetközi viszonyainkban. Jelleme tiszta, mint a színarany, és erős, mint a sziklafal. S aki a legnagyobb európai nemzetek legnagyobb államférfiaival együttműködött a világot érdeklő nagy kérdésekben: agyának minden gondolatában, szívének minden dobbanásában magyar volt és magyar maradt, aki hazáját szerette mindenek fölött.”

A Habsburg Birodalom külpolitikáját évtizedeken keresztül az oroszbarátság jellemezte – folytatta Bertényi Iván. „Ehhez képest Andrássy kifejezetten oroszellenes irányt igyekezett adni az OMM külpolitikájának. Féltette Magyarország szabad berendezkedését és területi egységét is a pánszlávizmussal kacérkodó cári zsarnokságtól. Ugyanakkor reálpolitikusként éveken keresztül kénytelen volt együttműködni az oroszokkal. Az 1877–78-as orosz–török háború után azonban elérkezettnek látta a pillanatot terve megvalósítására. A berlini kongresszuson a britekkel összefogva eredményesen lépett fel az oroszok ellen. Így az Orosz Birodalom annak ellenére, hogy Konstantinápolyig, az oszmán birodalom fővárosáig jutott a hadserege, nem tudta megőrizni a Balkán feletti befolyását, és kénytelen volt szinte kisemmizve távozni a berlini rendezés után. Az ő érdeme a német kancellárral Bismarckkal 1879-ben megkötött kettős szövetség is, amely mindkét felet katonai segítségnyújtásra kötelezte orosz támadás esetén. A megállapodás mielőbbi aláírása természetesen a Monarchiának állt érdekében, hiszen helyzete így nagymértékben stabilizálódott. Andrássy nagyságát az jelzi leginkább, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia első számú képviselőjeként Európa legfontosabb és legkomolyabb politikai kérdéseinek rendezésében játszott főszerepet. Ilyenre évszázadok óta nem volt példa, hogy valaki magyarként háborúról, békéről hozzon döntéseket, országok sorsa felett rendelkezzen”- emelte ki Ifj. Bertényi Iván.

„Andrássy igazságot szerető és őszinte ember volt, ami a korabeli diplomata viselkedési kódexszel pont ellentétes volt. A diplomatákról talán ma is az a felfogás, hogy összevissza hazudoznak, hogy az ellenfelüket becsapják, Andrássy viszont mindenkivel őszintén beszélt. Sajátos ravaszságával, körmönfontságával pedig ugyanolyan sikereket ért el, mintha a hagyományos diplomata stikliket, kisebb-nagyobb füllentéseket követte volna el” – hívta fel a figyelmet a külügyminiszter első életrajzírója, Wertheimer Ede véleményére a történész. „Ő nemcsak szavakban vallotta és tartotta magát magyarnak, hanem a magyar érdeket is megpróbálta összeilleszteni Ausztria és a Habsburg-dinasztia érdekeivel. Az a 19. századi magyar politikus volt, aki megértette, hogy nem a nagyobb erőkkel rendelkező külhatalmakkal való értelmetlen és biztos vereségre ítélt szembenállás jelenti a nemzet érdekét, hanem egy olyan bölcs kompromisszum, mely ugyan természetesen engedményekkel is járt, de utána stabilizálta Magyarország helyzetét, és ezáltal jelentős fejlődést tett lehetővé. Deák mellett Andrássy vetette meg az alapjait annak a politikai iránynak, mely lehetővé tette az 1867 után évtizedeken át tartó gazdasági és kulturális virágzást.”