Magyar Hírlap online

A halálbogár percegése

Az állattan mítoszai

Fekvő fekete sakál vagy vadkutya, avagy sakál- vagy kutyafejű ember alakjában ábrázolták. Kultusza egész Egyiptomban elterjedt, de keletkezési helyéül Kasza városát (görögül Künopolisz, azaz „kutyaváros”) szokták megjelölni. Kifejezetten alvilági isten, a holtak istene, a Nyugatiak (elhunytak) élén álló, a holtak birodalmának főistene. Ő az, aki a halottat a másvilágba, a Duat birodalmába vezeti, mely egyszerre jelenti a csillagok közötti ragyogó másvilágot és a kísértetek és démonok uralta alvilágot, melyen keskeny, csapdákkal teli ösvény vezet keresztül. Itt kíséri a holtat a kutyafejű isten, akit minden titkok tudójaként is számon tartottak az egyiptomiak. Szerepe miatt a görögök, akik között szintén elterjedt a tisztelete, az ő Hermész istenükkel azonosították. Az ő szerepe azonban nem merült ki a puszta lélekvezetésben: az alvilágban a halott megítélésénél, mint bíró is jelen volt, Horusszal, Ozirisszel as Thottal együtt. Ők azok, akik egy hatalmas mérleg egyik serpenyőjére helyezik a megholt szívét, melyet egy kis urna jelképez. A másik serpenyőbe, pedig egy könnyű toll, Maat tolla helyeztetik, mely az igazság megjelenítője. Ha a mérleg nyelve egyensúlyba kerül, akkor a szív igaznak bizonyul, s a tiszta lélek az örök életbe jut. Aki elbukik, azt a megsemmisülésbe taszítják az istenek.

Anubisz nagy szerepet játszott a temetési szertartásokban, ő a halott testének épségben maradását szolgáló balzsamozásnak, mumifikálásnak az isteni védnöke is. Sőt egyes feljegyzések, ábrázolások szerint, tulajdonképpen ő maga végzi a balzsamozást. Úgy tartották, hogy ha Anubisz rátette a kezét egy múmiára, akkor a halott lelke azonnal „Ah”-ba, azaz a boldog megvilágosodottság állapotába jutott, és érintésének köszönhe­tően új életre kelt.

Az istenség alakja ellenére sem a kutya vagy a sakál, hanem a magyarul Halálórájának nevezett aprócska szúféle kapta meg a régi alvilági úr nevét: Anobium pertinax. Lárvája egyenletesen percegve rágja járatait a puhafa bútorokban, gerendákban, régi faszobrokban. Szüntelen percegését az idő múlására emlékeztető intésnek érezték a régiek, ezért kapta félelmetes neveit.

Ő az, aki hangos rágódásával figyelmeztet minket arra, hogy betöltsük sorsunk, tegyük végre a dolgunkat, amiért születtünk, s könnyítsünk a lelkünkön teremtéssel, a világ szebbé-jobbá tételével. Hogy valóban létezzünk, s életünk ne valami elnyújtott halódás legyen. Hogy ne halogassunk tovább.