Magyar Hírlap online

A forrásőrző tisztasága

Egyik megteremtője a magyar néptánciskolának Novák Tata Ferenc. Nem utolsósorban ő alapította a Bihari Táncegyüttest. A rendkívüli koreográfus később a táncszínház felé fordult, ebben a műfajban teljesedett ki csodálatos tehetsége, s a Honvéd Együttes az ő koreográfiáival lett világhírű. A Magyar Művészeti Akadémia tagja, Kossuth-díjas, számos kitüntetése mellett magáénak tudhatja a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal. Tavasszal lesz nyolcvanéves, de nyugdíjasként is szívén viseli a fiatal magyar táncosok ügyét.



– Fel vagy dúlva. Miért?

– Áll a víz. Telnek-múlnak a hónapok, és nem történik semmi. Mindenki bólogat, igazad van, igazad van. Minden hónap, minden hét veszteség. Most végzett a táncművészeti főiskolán egy nagyszerű osztály, s nem lehet tudni, mi lesz velük.

– Láttad őket?

– Ott voltam a vizsgájukon. Négyévente érkezik egy-egy csapat. Most lehetne frissíteni, beépíteni őket az együttesbe. Még másfél hónap, és ezek a remek emberek szanaszét mennek.

– Hová?

– Tág a világ. Pedig tudom, hogy érzelmileg ide kötődnek, s ha megint lenne Honvéd Táncszínház és a régi repertoár, jönnének. Nem tudom, vállalhatja-e a nemzeti ügyeinkben elkötelezett kulturális vezetés, hogy beteljesedjék a Schneider Márta–Hiller István-vezetés álma, a táncszínházak ellehetetlenítése.

– Hányan végeztek most?

– Tizennégy lány és tizenegy fiú. Nagyon boldog vagyok, hogy olyan híres balettművészek ültek mellettem nézőként, mint Bretus Mária, Kun Zsuzsa, Roboz Ágnes. Nekem, az öregnek mondták, fantasztikus, hogy vannak még táncosok, akikben ennyi lélek és szív van. A történethez tartozik, hogy a nemrég meghalt rektor, Zórándi Mária volt az osztályfőnökük, aki négy év alatt hallatlan profivá képezte őket, miközben megőrizhették az amatőrök szívét-hevét, odaadását. Elképesztő erővel és lelkesedéssel táncoltak, olyan műsort adtak, amiről alig hiszi az ember, hogy végig lehet bírni. Azt mondtam viccesen valakinek az előadás végén, hogyha a magyar futballistáknak ilyen erőnlétük lenne, akkor időnként megnyernének egy meccset. Oda kellene figyelnie rájuk az államnak, a kulturális vezetésnek, olyan értékeink ők, akiket nagyon meg kellene becsülni. Miért kell elmenniük például Hollandiába, ide-oda? Miért kell belehajszolni őket a show-bizniszbe?

– Tényleg ekkora a baj?

– Tehetséges koreográfusok állnak ugrásra készen, a hagyományosabb táncszínház és az alternatív, független együttesek is tehetetlenül nézik, mi folyik itt.

– Mire lehet büszke egy táncpedagógus? A saját sikereire? Az együtteseire?

– Én például arra vagyok büszke, hogy a tanítványaim, akik koreográfusként komoly karriert futottak be, többnyire nem engem utánoztak. Azt én nagyon szégyelltem volna. A nyitottságot, a kreativitást akartam nekik szuggerálni, vizsgáljanak meg minden utat, minden lehetőséget, és így találjanak rá a sajátjukéra. Ott van például az Experidance, szeretem vagy nem szeretem, de egy bizonyos: fantasztikusan professzionális együttes. Kivált közülük egy volt honvédos, és megcsinálta a Presidance-t. Vannak vitatható megoldásaik, de hogy vérprofik, az biztos.

– Román Sándor, Vári Bertalan, Horváth Csaba, Szögi Csaba, Mucsi János, Pataki András, hosszan sorolható a lista, mindenkihez volt közöd valamilyen formában. Mit tudtál nekik adni?

– A lehetőséget, az esélyt, a tudást, a tapasztalatot, az alkotás lázát és örömét.

– És a hölgyek?

– Foltin Jolán egy kicsit Györgyfalvay Katalin szellemi örököse. Horváth Zsófi alig kap esélyt. A jelenlegi Honvéd Együttesben nem kap lehetőséget. Nagyon büszke voltam, hogy amikor a bukaresti színházi fesztiválra Foltin Jolán Bernarda Alba háza című táncjátékát és Horváth Zsófi Szekérbölcső című produkcióját kivittem, a mellettem ülő Maia Morgenstern asszony, a Bulandra Színház nagyasszonya azt mondta, hogy kevés ilyen jó színészt látott.

– Nem táncost mondott?

– Elég jól tudok románul is, nem értettem félre: színészt mondott. Ezeknek a fiataloknak helyet kell keresni. Lehet, hogy aki elment a show-biznisz felé, szívesen visszajönne. Azzal jól lehet ugyan keresni, de… ők is tudják, hogy az nem az igazi.

– Mit szerettél volna elérni azzal, hogy hazatértél Hollandiából?

– Bebizonyítani, hogy létre lehet hozni olyan produkciókat, amelyek megállják a helyüket, és sikert arathatnak a világ leghíresebb befogadó színházaiban. Egy-két év múlva meg is érkeztek az első meghívások. Avignonban nem járt magyar együttes soha, ahogy a párizsi Teatre de la Ville-ben sem. A világhírű, csodálatos lyoni táncszínházba is eljutottunk, kétévente van ott fesztivál, ahová rajtunk kívül csak a szegedi balettegyüttes kapott meghívást. Ők a Carmina Buranát mutatták be, nekik is, nekünk is nagy sikerünk volt. Ez úgy történhetett, hogy amikor a nyolcvanas évek elején végzett egy osztály a Táncművészeti Főiskolán, Román Sanyiék osztálya, majdnem az egész truppot magamhoz vettem. Aztán a következő osztály, Horváth Csaba osztálya is jött… Mindent meg lehetett csinálni velük, az összes koreográfusi őrületemet képesek voltak megvalósítani.

– El lehet táncolni irodalmi alkotásokat? Kérdezem kissé álnaivan, hiszen sok ezren láthatták az alkotásaidat.

– Mindent el lehet táncolni, amiben érzés, indulat, látomás van. Sorolhatom? Először a magyar, aztán klasszikus, világirodalmi alkotások felé fordultam. Kocsonya Mihály házassága,
A helység kalapácsa, aztán jött az Elektra, az Antigoné, a széki Rómeó és Júlia. Jó tíz évvel ezelőtt Foltin Jolán…

– Szintén Kossuth-díjas…

– Igen… Csinált egy kis koreográfiai műhelyt. Három-négy fiatallal vette körül magát, innen kezdve ők dolgoztak, kicsit helyettem is. A műveik is bejárták az egész világot. Arra kellett rájönnöm, hogy egy turnéra az impresszárió csak azt az együttest veszi meg, amelyik nagy folklórparádét csinál. De a befogadó színházaknak ez nem kell.

– Miért nem?

– Mert Európában rengeteg kitűnő amatőr együttes van, őket majdnem ingyen láthatja a közönség. Nekik Elektra kell, Antigoné kell, a paraszt Rómeó és Júlia kell. Vagy a Bernarda Alba háza. Még nyugdíjasként is a Honvéd Együttes művészeti vezetője voltam, de aztán tudomásul kellett vennem, hogy ez már nekem sok, 2005-ben végképp nyugdíjba mentem. Ekkorra esett, hogy a vezetés kitalálta, közös fedél alá kerüljön a két csapat, a Honvéd és a Budapest Táncegyüttes. Ez még nem lett volna baj. A baj az volt, hogy ténylegesen egyesítették a két társulatot. Meghagyták a Honvéd Táncszínház nevet, de közben a Budapest Táncegyüttes repertoárja megy tovább. Minőségileg nagyon jók, csak éppen nagyon mások.
A fájdalmam az, hogy lassan elhal a régi Honvéd-repertoár.

– Kár érte.

– Bizony. Pedig kevés pénzből is vissza lehetne állítani a korábbi optimális állapotot. Én, az örök optimista, ebben bízom.