Magyar Hírlap online

A belső Duna

Amikor tíz évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy a fővárosból vidékre költözöm, három dologban voltam biztos: hogy hegyek között szeretnék élni, hogy folyóvíz mellett, és hogy nem racionális alapon fogom eldönteni, melyik lesz az a hely, ahol a további életem leélem, hanem sugallat hatására. (Kevésbé misztikusan szólva: majd megérzem.)

Aztán egy tavaszi reggelen néhány barátomat meglátogattam Nagymaroson. Álltunk a Duna-parton a cseresznyevirágzásban, néztük a visegrádi hegyet, és én megéreztem, hogy ez az a hely. Hogy megvan az üveggolyó, amely talán csak a halál pillanatában gurul ki a kezemből. Nem, nem József Attilára gondolok, hanem Orson Wellesre. Nem a távolságra, hanem a belülre költözött tájra. Ha úgy tetszik, a boldogságra.

Hogy érthető legyen, miről beszélek, elevenítsük fel Az aranypolgárt. Kane gyerekkora: zuhogó hóban szánkózik a házuk előtt. Boldog. Ekkor utoljára. Mert érte jön egy rosszarcú ember, és elviszi, hogy egy bentlakásos intézményben kiképezzék, hogyan lehet állati gazdag. És ő valóban az lesz. Megöregedve üldögél hatalmas, jéghideg palotájában, minden az övé. Így lett ő a legszegényebb: mindent ő birtokol, és semmi nincs, ami őt birtokolná. Semminek nincs rá szüksége. Nincs már az a havazás, amelyet ne tudna megvenni kilóra, nincs az a havazás, amely őt beborítaná. Nincs világa, mert az hatalmasra dagadt birtokából kihullt. Amikor meghal, kigurul a kezéből egy üveggömb: benne kicsi téli táj, ha megrázzuk a gömböt, odabent havazik.

Az én üveggömbömben a Duna kanyarog. Sokat szenvedett folyó, sokat szenvedett népek élnek a partján. A Duna összeköti a sorsokat, férceli a süllyedő Európát. Éjszaka olajosan csillogó felszínén Visegrád fénypontjai táncolnak. Hajnalban gyakran köd ereszkedik rá, azon dereng át a változatlan; egyszer lefotóztam így, ez a kép készülő fotós-esszés kötetemben (Ókori fényképek) Az istenek születése címet kapta.

Aki az emlékezés folyóján csónakba ül, elold egy jóslatot. Így ér körbe bennünk az idő, így zárul üveggömbbé a gyerekkori táj. A visszatérés fájdalmát görög mozaikszóval úgy mondjuk: nosztalgia. Az első utcai fénykép rólam: babakocsim mellett („sport” babakocsi, akkor, a hatvanas években ez menő cucc volt!) álldogálok a lágymányosi Duna-parton, vakító napfényben. Ebben a visszatérésben semmi fájdalmas nincs, túl távoli a kép.

Nézzünk egy közelebbi képet! Gimnazista vagyok. Rákóczi Gimnázium, biológia–latin szak. „A Rákócziánum” híre még jó, de egy-két tanár kivételével már nem szolgál rá. A legerősebb kivétel: Szerdahelyi Andor, a latintanár. Sokan láthatták a Megáll az idő című filmben, statisztaként önmagát alakította, egy-két mondata volt. Ő a régi világból maradt itt. Erről árulkodott tartása, tudása, lelkiismeretessége. Amikor eltöröm a lábam, és hetekig otthon fekszem, ő eljön hozzánk, hogy feleltessen latinból. Sokan így ismerik: „a Cox”. Évtizedekkel érettségi után végre megtudtam, miért ez a neve. Amikor helyettesíteni kellett kémiából vagy biológiából, ő Cox György száz év előtti mitológia- könyvét vitte magával az órára, abból olvasott föl történeteket.

Szóval gimnazista vagyok. A nyári szünetben hajnali háromkor kelek, rohanok le a Dunára. A Meleg kifolyónál horgászunk Zsolt barátommal. Csontkukaccal, gilisztával csalogatjuk a paducokat, dévéreket, jászokat. Máskor meg élő snecivel csalizott, úszós szerelékkel szép süllőket emelünk ki a kövek közül. (A legnagyobb süllő, amit itt szákoltam meg, öt kiló volt, nyolcvanhárom centi.) „Messze még a hajnal, három óra húsz” – énekeltük az akkor divatos Hobo-számot. Előttünk a rózsaszínű víz habzott, forrt a nagy halmozgástól. Hihetetlen mennyiségű hal volt akkor még a pesti Dunában. Az öregek persze azt mondogatták, hogy ez már semmi, bezzeg a háború előtt, amikor a hat-nyolc kilós pontyok az óbudai part lépcsőihez lapulva ívtak. Nekik más volt az üveggömbjük.

Egyik barátom egyszer megkérdezte, normálisak vagyunk-e mi, pesti–dunai horgászok. Merthogy mögöttünk néhány méterre, az alsó rakparton zúgnak az autók, mi mégis folyóparti idillként éljük meg a horgászatot. És ez valóban így volt. A Duna elnémít mindent, ami nem belül van. Mögöttünk zúgtak az autók, de mi tényleg nem hallottuk. Ha balinrablás volt, azt hallottuk, ha a kősüllő kergette snecik szétspricceltek a felszínen, azt láttuk. Az érzékelés nem viasz, a világ nem pecsétnyomó.

Holdbéli csónakok című esszémben valamikor ezt írtam: „A letűnt, elveszett létre való visszaemlékezés olyan szellemidézés, mely jelenvalóan itt és most történik, de az itt-és-most-létből kimozdulva – valamiképp nemlétezőn tehát – egy múltbéli létezőt vesz célba. Közteslét. Ebben a közegben csak akkor maradhatunk meg, ha két part között sodródunk tova. Felejtés és emlékezés medrében tudhatjuk, érezhetjük meg, merre viszi életünket az emberi lét ősi, hullámzó alapja. Nem volt ez mindig így. A felejtés mint méltóságteljes, önálló erő csak akkor fészkelte be magát a görög gondolkodásba, amikor – az orphikus misztériumok jóvoltából – elterjedt a lélekvándorlás keleti eredetű tana. Addig a Léthé olyan folyó volt, amelyből a meghaltaknak kell inniuk, hogy feledjék – az emlékezet jegyében álló – életük képeit, szavait.

A lélekvándorlás eszméjének térhódításával megfordul a helyzet: most már az istenek birodalmából távozó, új életre kelő léleknek kell innia a vízből. A felejtés tehát már nem a halál, hanem az élet attribútuma. Csakhogy ez a felejtés nem teljes, mert magában hordozza az emlékezés képességét. Platón ideatanának központi eleme az anamnészisz, a visszaemlékezés folyamata. Minden tudás visszaemlékezés, ezért az állhatatos gondolkodás, a filozófusi élet képes arra, hogy a Léthén túlról visszahozza elmerült ideáinkat, és így megismertessen bennünket az igazsággal. Az igazság görög neve alétheia, a Léthét nevében őrző »felejtés« szó fosztóképzős alakja. Hogy az igazság fogalma fosztóképzős, tehát az alapszónál későbbi alakulat, az mutatja, hogy az emberi alaphelyzet a léthé, a felejtés, amely azonban mindig az emlékezés ígéretterében mozog.”

De muszáj mindig ennyire okosnak lenni? Amikor Barcelonában jártam, csodálattal néztem, ahogy vasárnap az emberek – zenészek és járókelők – összegyűlnek a város terein, és – teljesen spontán módon – indul a sardana nevű körtánc. Jönnek a nyugdíjas nénik cekkerekkel, meglátják, hogy megy a tánc, erre odaballagnak, bedobják középre a bevásárlószatyrot, és mosolyogva táncra perdülnek. „Zarándoklás a sardanához Barcelonában.” Akkor arra gondoltam, hogy bár a halálhoz viszonyuló lét ontológiai fölfejtése nagyon fontos, lehet, hogy van, ami még fontosabb. Eredendőbb. Lehet, hogy a halálhoz viszonyuló lét legadekvátabb megnyilvánulási formája az, hogy az ember egyszerűen lejön a térre vasárnap, és járja a sardanát, amíg össze nem rogy.

Amikor kimentem a tengerpartra, éreztem, hogy ez a természetes derű a tengerből jön. A lét nyitottságát itt az táplálja, hogy ez a világ a végtelen felé nyitott. A Duna nem ad ilyen nyitott létet. A túlpart belátható, a folyóparti lét a véges felé nyitott. Ez is egyfajta mélység, a végesség tudatának mélysége.

„Mert mi rejlik abban, hogy egy múltbéli esemény, hely, arc vagy netán egy hagyomány, amire még-még visszaemlékszünk, távolodón int felénk? Miért van, hogy ezeknek a múló, átszíneződő képeknek, hangoknak az erősödő nemléte, az oldódó körvonalak játéka, akár az absztrakció, az ugyanaz egyre légneműbb, mégis egyre lényegibb, esztétikai jellegű élményeire hív fel? Mindez azért lehet kérdés, mert korábban nem így gondoltuk. Korábban úgy hittük, az van, ami éppen történik, most meg úgy hisszük, csak az van igazán, ami már elmúlt. És az lesz majd.” Az én emlékezésterem a Dunából ered, a Dunába torkollik. Közben eltelik egy élet.