Magyar Hírlap online

Lélekvesztővel a világ körül

Ha elfogadjuk a szokásaikat, befogadnak bennünket

Békét és szelet! – Három év alatt a Föld körül címmel a napokban jelent meg Méder Áron könyve. A világutazó fiatalember hatméteres balatoni hajójával utazta körbe a Földet. A szerző művében számos, eddig ismeretlen kulisszatitkot mond el csodálatos és páratlan hajóútjáról. A vele készült interjúból kiderül az is, hogy mit tudnak rólunk, magyarokról a távoli népek.



– Három év alatt nem érezte soha a gyengébb nem hiányát?

– Természetesen igen. Ám ha valaki arra vár, hogy a könyvemben ezzel a témával bővebben foglalkozom, csalódni fog. A lapokon mindössze egy, komoly érzelmeket keltő esetet említek meg, amelyik a Fidzsi-szigeteken történt. Itt hét hónapig álltam, és vártam, hogy véget érjen a hurrikánszezon. Bevallom, innen kicsit nehezen indultam tovább, és nem is csak külső okok miatt.

– Tartja a kapcsolatot kinti isme­rőseivel?

– Sok emberrel levelezek, az interneten éppúgy, mint hagyományos formában. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy az általam fölkeresett apróbb szigetek többségén nincs internet, és a postás sem úgy jár, mint itthon, így ez eleve gátat szab a kommunikációnak. Az idő is múlik, a kapcsolatok megkopnak.

– Soha nem félt? Értve ezen a szárazföldet, s nem a tengert.

– Nincs, és soha nem is volt jachtklubos kinézetem. Szakállasan és borzasan, papucsban, fekete nadrágban és viseletes pólóban nem nézik az embert milliomosnak, és mindez fokozottan igaz lett abban a pillanatban, amikor meglátták a hajómat. A legveszélyesebbnek Panama Colon nevű városát mondják, amely a csatorna atlanti felének bejáratánál helyezkedik el, illetve Afrika partjait, de nekem szerencsére sehol nem volt konfliktusom senkivel.

– Nem csak a múló idő teszi széppé az emlékeket?

– Nem. Port Moresbyben a Royal Yacht Clubnál vendégeskedtem. Minden nagyon gyönyörű, szinte álomszerű volt, de a sorompón túl már más a világ. A fehérek nem nagyon mennek ki magukban a városba, ám én itt sem követtem a példájukat. Úgy vettem észre, ha elfogadjuk a helyi szokásokat, és tiszteletben tartjuk érzéseiket, befogadnak bennünket. A legnagyobb dicséretet talán azoktól az emberektől kaptam, akik azt mondták, én nem fehér vagyok, hanem valójában fekete.

– Mit tudnak rólunk, magyarokról a távoli népek?

– Nem sokat, és igazán időm sem volt arra, hogy ezen változtassak.

– De azért csak kérdeztek va­lamit…

– Például, hogy milyen nálunk a hal? A viccet félretéve: a magyarokról annyit tudnak, hogy ez egy európai nép. Amikor elmeséltem, hogy hazánk nem a trópusokon fekszik, még megértették, akárcsak azt, hogy olykor esik a hó. De a tengerpart hiá­nyára már sokan hátrahőköltek. Szimpátiát keltett történelmünk, az elnyomók elleni folyamatos harcunk – ám ez nem nagy csoda, hisz utam jórészt egykori gyarmatokon át vezetett.

– Néhány óceáni képen nincs magyar zászló a Carinán.

– Ennek praktikus oka volt: a szél folyamatosan szaggatta a vásznat, így hamar elhasználódott. Vigyázni kellett rá, újat nem lehet venni a szigeteken, mivel egy tízévente betévedő magyar vevőért nem éri meg raktáron tartani a piros-fehér-zöld lobogót. A nemzetközi előírások szerint amúgy a lobogónak folyamatosan kint kell lennie a magyar regisztrálású hajókon.

– Útját rádióamatőrök kísérték...

– Hálával tartozom nekik, szó szerint kézről kézre, kontinensről kontinensre adtak tovább.

– Sokan ma is úgy hiszik, az egész út csak egy mese…

– Komoly ember nem vonhatja kétségbe a teljesítményemet. Több rangos elismerést is kaptam. Szerintem van értelme nagyot álmodni és ezt bizonyítottam is.