Magyar Hírlap online

Ich bin ein Berliner

Labdarúgás. Dárdai Pál, a magyar középpályás tizenhárom éve a Hertha játékosa

Beállította Michael Sziedat klubrekordját Dárdai Pál: 280 bajnoki mérkőzésen játszott a Herthában. Dárdai 13 éve igazolt a klubhoz, és bár több nagy hírű csapat is hívta, hű maradt a berliniekhez. Mi is gratuláltunk a szép rekordhoz.

– A hét végén kikaptak Hamburgban, önt mégis ünnepelték. Nagy buli volt?
– Nem volt ünneplés, mert bár nagyon szép jubileumhoz érkeztem, de nem úgy állunk, hogy különösebben ünnepelgethetnénk. Jó lenne bent maradni az első osztályban, az lenne az ünnep, és akkor ilyen alünnepségeket is meg tarthatnánk.

– A klub legendás játékosa, Szie­dat virágcsokorral köszöntötte önt az egykori rekordja beállításának kapcsán. Örült?
– Michael Sziedat a Hertha nagy játékosa volt, és már fél évvel ezelőtt azt mondta, ha valaki, akkor én megérdemlem, hogy ne csak beállítsam az ő rekordját, túl is szárnyaljam. Szép dolog ez, de igazán csak akkor lesz értéke, ha bent maradunk. Tizenhárom éve másodosztályú volt a Hertha, amikor ide kerültem, és nem szeretnék a másodosztályból búcsúzni. Hat pont a lemaradásunk, és ez, ismerve a mezőnyt, nem ledolgozhatatlan, de kétségkívül bravúr kell hozzá.

– A kétszáznyolcvan bajnoki szerepléssel milyen helyet foglal el a német rangsorban?
– Nagyon jó helyezést, mert kétszázötven meccsnél többet csak igazán nagy egyéniségek játszottak. És ha ehhez hozzávesszük, hogy odahaza, Magyarországon is van vagy kilencven első osztályú szereplésem és 61 válogatottság, akkor talán büszke lehetek arra, hogy a pécsi fekete salakos pályáról meddig jutottam.

– Kinek köszönheti a sikereket?
– Elsősorban az édesapámnak, aki mindig biztatott, amikor lógattam az orromat, de kritizált is, ha kellett. Ez még több munkára ösztökélt. Ha ő nem tartotta volna bennem a lelket, már régen otthon lennék, és sírnék valamelyik sarokban. Persze rengeteget köszönhetek a feleségemnek és a három, már Berlinben született fiam­nak is.

– Emlékszik még az első németországi mérkőzésére?
– Igen. A másodosztályban a Wolfs­­burg ellen játszottam először Hertha-mezben. Volt egy cselsorozatom, amelyben szinte mindenkin túljutottam. A lövésemet védte a kapus, de a kipattanóból a játékostársam gólt lőtt, és ezzel nyertünk. Az élvonalban a Schalke ellen játszottam először.

– A tizenhárom évből mire emlékszik a legszívesebben?
– Talán arra, amikor a Bajnokok Ligájában telt ház előtt játszottunk. A legszomorúbb pedig az, amikor az öcsém meghalt, és megtudtam a hírt.

– És azok a napok, hónapok, amikor úgy tűnt, végleg kikerül a Hertha kezdő csapatából?
– Azokra sem emlékszem igazán rossz szájízzel, mert tisztában voltam vele, hogy nekem minden edzőmet, valamennyi vezetőmet meg kell győznöm arról, hogy kihagyhatatlan vagyok. Szerencsére nekem lett igazam, a csatározásokból én kerültem ki győztesen, előbb-utóbb betettek a csapatba.

– Nem bánta meg, hogy nem fogadta el a Bayern München ajánlatát?
– Nem bántam meg. Bár el kell ismernem, a feleségem kedvenc edzője azóta Ottmar Hitzfeld, aki győzködte Mónikát, hogy költözzünk Münchenbe. Azzal tudtam nemet mondani, hogy kijelentettem: bár megtisztelő, de nagyon kötődöm Berlinhez.

– Mi lesz, ha kiesik a Hertha?
– Ha kiesünk, a lehető leggyorsabban vissza kell kerülnünk. Ha nem sikerül egy-két éven belül, az anyagilag is padlót jelentene a klubnak. Velem hosszú távon terveznek, mert ha befejezem a pályafutásomat, akkor a szakmai stábban számítanak rám. De, mint mondtam, nem szeretném a másodosztályban befejezni a futballt.