Magyar Hírlap online

A hetvenedik

Életkép

„Az életem árán is megőrzöm!” – jelentette erdőt remegtető hangon. Zubbonyához szorította a nemzetiszínű lobogót. Ölelte a megsemmisült világot. Előbb idézett életének párját, meg nem születő gyermekei édesanyját. Bajtársát. Elöljáróját. Mindent, amit eskü jelenthet annak, aki gyűrűt vagy egyenruhát húz. Surranót vagy éppen bakancsot. Több tíz sorakozik itt. Rajtuk az afganisztáni por borsodival keveredik. Poros az idő is. Emlékezik. Az öt évvel ezelőtti lakodalom udvarán ravatal. A hősi halott menyasszonyként néz ránk a koporsó előtt. A képi csokor sárga rózsáit mintha a koszorú virágaiból tépte volna az özvegy, a férj, a zavarodott boldogságú vőlegény.

Államalapításunk ünnepén hatvankilenc hadnagyot avattak a Hősök terén. Három nap múlva – csak úgy, gyakorlóban – közéjük állt. Nem rántott kardot, nem kiáltott a hazáért „mindhaláligot”.

Alacskán a szülőföldbe vájt sírbolt íveli feje fölé a diadalkaput. Sír a harang, trombita takarodót zokog. Bajtársak énekelnek: „Hazádnak rendületlenül…” Miért éppen tizenegy, de ennyi galamb köröz fölöttünk.