Magyar Hírlap online

Rákosi elvtárs meg a zsíros kulákok

Közeleg a kommunizmus áldozatainak emléknapja – emlékezzünk azokra a parasztemberekre is, akik a rendszer áldozatai lettek

A Bugyiban és környékén működő gazdakör drámai hatást kért Solymosi Miklós fafaragótól. Vagyis azt, hogy legyen drámai hatása annak a szobornak, amelyet a kuláküldözés áldozatainak emlékére akarnak állítani a bugyi gazdák. Úgy látják, a kulákok kálváriája ma sincs benne a köztudatban, s most egy emlékművel szeretnének segíteni ezen. Június 29-re, az aratás kezdetét jelentő Péter-Pál napjára tervezik az avatást.



A helyi gazdakör áll a kezdeményezés élén, sok segítővel és pártolóval körbevéve persze. Buzek Menyhért gazdálkodó azt mondja, korábban is voltak már próbálkozások egy emlékműállításra, s a gazdakör is éveken át harcolt az ügyért, siker nélkül. Buzek Menyhért szerint még a gazdák között is akadt olyan, aki nem értette, miért kell az emlékmű. De a bugyi önkormányzat képviselő-testületében sem aratott osztatlan sikert az elképzelés. Mintha egyes képviselőket sértett volna az indítvány. Mindenbe belekötöttek. Amikor elkészült a szobor terve például azt kérdezték, miért van benne a talapzaton levő magyar címerben az Árpád-sávos zászló?! Ennyit a baloldali műveltségről… És többen is kifogásolták, hogy miért a falu központjában kapna helyet az emlékmű. Miért nem viszik ki a parasztok a földjeikre?

Hát igen, a faluközpont… Egyrészt ez volt a helyi kuláktalanítás „harcálláspontja”, az emlékezők szerint elsősorban ide hozták be, itt verték és vallatták azokat, akiket Bugyi kuláklistájára tettek. Van, aki úgy tudja, Péter Gábor is eljött ide egyszer. Szólt, hogy túl finoman rakják fel a rendőrök és az ávósok a lefogottakat a teherautóra. Felmászott a kocsira, s maga mutatta meg, hogyan kell beletaposni a lázadó parasztokat a kocsi platójába. És ha már faluközpont, itt állt a szovjet hősök emlékműve is, amelyet csak hét-nyolc éve távolítottak el. A helyére kerülne a kulákszobor.

Fosztogatás és osztogatás

Már megvan minden engedély a szoborállításhoz. Támogatás viszont nincs. Ez a helybeli gazdák, illetve a Bugyi és Térsége Gazdakör önköltséges ak­ciója. Furcsa, de errefelé nincs jelentősége a kuláktalanítás hivatalos történelmének, hiszen a visszaemlékezésekből az tűnik ki, itt nem voltak paraméterei és sarokkövei a kulákok elleni harcnak. Mert egy nagy, kiismerhetetlen, de annál brutálisabb káosszá változott az egész folyamat. A káoszról csak annyit, volt olyan gazda, akinek azt írták a lapjára a korabeli hatóságok, hogy hatszobás háza van. Közben csak egy volt benne, mondja B. K.-né. De megesett, hogy gazdálkodnia sem kellett annak, akit kulákká akartak nyilvánítani. Megint csak az emlékezők mondják, hogy 1949-ben a hatóságok lefejezték a falu értelmiségét, például Bugyi gyógyszerészét is kulákká nyilvánították. Mert itt ez volt a bosszú kézenfekvő formája. Buzek Menyhért nagyapjával és édesapjával sem sokat vacakoltak annak idején. Volt egy traktoruk és egy cséplőgé­pük, járták velük a környéket, egyfajta szolgáltatást nyújtva a helyi gazdálkodóknak, főként az aratás utáni időszakban. Egy ízben azonban leégett egy szalmakazal, s a mellette álló traktor és a cséplő is odaveszett. Egy évet ült az apa és a nagyapa ezért az 1950-es évek elején, szabotázs vádjával.
Beszélgetésre gyűltünk az emlékezőkkel, és most Gy. I.-né kér szót. Ő Bugyi egyik legtehetősebb gazdálkodójának esetét idézi fel, akitől mindent elvettek. Őt és a családját pedig egy apró putriba kényszerítették ki, a község határába, s egyetlen holdon gazdálkodhatott csak. Ám végig egyenes derékkal járt a férfi, és sohasem beszélt a megpróbáltatásairól. Miért? Sz. B. szerint azért, mert a legtöbb meghurcolt parasztember szégyellte mindazt, amin keresztülment. A verést a tanácsházán, a levetkőztetést, a megalázást, azt, hogy vallatói például direkt a férfiasságát rugdalva igyekeztek megtörni a büszkeségét. Volt, aki örök életében cipelte ennek a rugdosásnak a következményeit.

B. K.-né szerint az 1970-es években született ugyan egy helyi falukrónika, de nem tért ki a kuláktalanítás eseményeire. Elevenen élt még akkor a múlt, hisz a Rákosi-féle hatóságok egyik trükkje éppen az volt, hogy összeugrasztotta a községben élő embereket. A kulákoktól elkobzott javak jelentős részét ugyanis szétosztotta mások, elsősorban saját hívei között, hosszú időre elhintve ezzel a gyanakvás és a harag magvait. S. F. nagyapjától pél­dául elhajtották az ökreit és lovait. A családi emlékezet szerint amikor vitték az állatokat, azok még utoljára visszanéztek a gazdájukra. Olyan ember kapta meg őket, aki nem tudott, de talán nem is akart mit kezdeni velük. Szép sorjában levágta őket.
És megint B. K.-né története a hosszan húzódó hatásokról. A családjáé volt a falu egyik legszebb háza. Elvették tőlük, s abba költöztették Rákosiék a rendőrséget, már csak a hatalom tekintélye miatt is. Évekkel később azonban kivitték onnan az őrszobát, de a mindenkori rendőr egészen a hatvanas évek végéig a házban lakott. Még akkor is, amikor a család már visszaköltözhetett. Ott volt a rendőr szolgálati lakása.

Egy szál szalma

Hivatalosan az számított kuláknak, akinek legalább 25 holdnyi földje volt. De ezt nem vették komolyan a hatóságok. Bugyin számukra minden önálló gondolkodású, rátermett parasztember kulákgyanús volt. A nagy káosz jegyében összekeveredtek a kategóriák is. J. I.-né és P. J. azt mondja, ha valaki nem teljesítette a beszolgáltatási kötelezettségeit, már vitték is. Volt, akitől mindent elvettek ilyenkor, a családjának egyetlen tyúkja maradt csupán. És itt van SZ. J.-né története, akinek az édesanyját nyolc hónapos csecsemőjétől szakították el, noha nem is számítottak kuláknak, hisz csak tizennégy holdon gazdálkodtak. Miért szorították meg őket? Az édesapja férfiszabó volt, egy házkutatásnál szövetet találtak nála a hatóságok. Szövet egy szabónál! Talán ezért. Sohasem engedték az apát a szakmájában dolgozni, kubikosnak kellett állnia.

Bajba lehetett kerülni azért is, ha egy tanyán szalmaszálat találtak az udvaron a hatóságok. S. F. azt mondja, a tanácselnök ezért a szalmaszálért levágott egy hatalmas pofont a nagyapjának, így kezdődött a „hivatalos” eljárás. De ha mélyen szántott valaki, az volt a gond, ha nem mélyen, akkor meg az. Hallani olyan történetet is, hogy egy gazdaasszony vitába keveredett az akkori tanácselnökkel. Az elnök erre adott neki egy pofont. A hivatalos jegyzőkönyvben viszont már az szerepelt, hogy az asszony ütötte meg őt. Jött is az ítélet: egy év börtön…

És ha nem volt mibe belekötni, s nem volt már elvenni való sem? S. A.-né apósát mindennap éjfélre kiparancsolták az öt kilométerre levő útkereszteződéshez. Nem várta ott senki, nem jött oda senki. De ott kellett lennie. A föld szorgalmas, önállóan gondolkodó embereit akarták megtörni Bugyin is Rákosiék. Szovjet recept alapján, merthogy az efféle emberek egyrészt kizsákmányolják a munkásaikat, másrészt képtelenek a közösbe állni. Következésképpen a rendszer ellenségei. Bugyin százkilenc embert vettek kuláklistára. Évekkel később többeket visszaírtak.

De akit egyszer listára vettek, azon a bélyeg rajta maradt. Még akkor is, ha visszaigénylés kapcsán hozzájuthattak régi házukhoz vagy annak egy részéhez, ám az elvett ingóságokért nem kaptak kárpótlást.

Ha a megpróbáltatások természetét nézzük, nem is a pénz, az anya­giakban megfogalmazható érték volt itt a legfontosabb, hanem az egyszer már említett szégyen. Az is szégyennek számított például, hogy egy mindenétől megfosztott kulákcsaládnak boltban kellett kenyeret vennie. Boltban, mert nem volt miből és nem volt hol megsütnie a magáét. És el is tudott pattanni a húr. Az egyik meghurcolt bugyi parasztember petróleumot vitt le a pincéjébe. Szétlocsolta, s felgyújtotta magát. Amúgy mindent kiismerhetetlen titok vett körül. Négy fiatal férfi került Bugyiból a szegedi börtönbe akkoriban. Azon a napon, amikor szabadultak, a börtön még utoljára jól megreggeliztette őket. Mire a vonat Kőbányára ért velük, mind a négyen halottak voltak… Titok övezte a bosszúból írt feljelentő leveleket is. Búza van a csöves kukorica alá rejtve az egyik gazda padlásán. Szólt a feljelentés. Búzát ugyan nem találtak a hatóságok, de ha már ott voltak, a csöves kukoricát azért elvitték.

Hatvanéves történetek

Sokáig tartott ebben a községben a kuláktalanítás hullámverése is. Messzire belenyúlva a konszolidáltnak nevezett hatvanas, sőt talán a hetvenes évekbe is. Egy helybeli fiatalembernek például Amerikába kellett szöknie ahhoz, hogy elvégezhesse az egyetemet. Itthon kitűnőre érettségizett, de nem vették fel sehová sem, a hadseregben pedig fegyvert sem kapott. Nehogy a népi demokrácia ellen fordítsa.

Mit éreznek most az utódok, a leszármazottak s a rokonok? Megvetést, mondja Sz. J.-né, csak azt. Egy másik asszonynak, Sz. K.-nak az édesapját hurcolták meg. Sertésgondozó lett egy rabgazdaságban. Később azt mondta a gyerekeinek, ne legyen bennetek gyűlölet a rendszer emberei iránt. Hisz az egyik ilyen, a másik olyan. Tény, a szobor mementó lesz. És nemcsak az áldozatok leszármazottainak, de a másik oldalnak is. Fájdalmas mementó mindkét tábornak. Az érintettek szavaiból kitűnik, már az sem fáj nekik, hogy nem volt igazi, átfogó kárpótlása a kuláktalanítás áldozatainak és hozzátartozóinak. Sőt hivatalosan még a rendszerváltás után sem értesítette őket senki, hogy vége a kuláktalanításnak, szüleiket, nagyszüleiket levették azokról a híres listákról. Ezek az emberek egyszerűen csak emlékezni akarnak, fejet hajtani felmenőik szenvedései előtt. Tartoznak nekik ezzel. Amikor beszélgettünk, többeknek is megindultak a könnyei, amikor szüleik, nagyszü­leik, rokonaik meghurcoltatásáról meséltek. Hatvanéves történetek. Ez már történelem. Vagy mégsem? Már hazafelé tartottunk, amikor utánunk szóltak telefonon, hogy bár mindenki készségesen megmondta a nevét, a cikkben csak a monogramjuk szerepeljen. Huszonkét évvel vagyunk a rendszerváltás után.