Magyar Hírlap online

Obama Lincoln nyomában?

Barack Obama az Amerikai Egyesült Államok első színes bőrű elnöke 2009. január 20. óta. Beiktatatási beszédét – amellyel példaképe, Abraham Lincoln előtt tisztelgett – feketék tízmilliói hallgatták. Nagy volt az öröm, hiszen Obama személyében először szólt a nemzethez egy fekete bőrű elnök. Az ünneplők figyelmét azonban minden bizonnyal elkerülhette egy nem mellékes körülmény.

Barack Obama amerikai elnök köztudottan Abraham Lincolnt tekinti példaképének, és ennek elnöki beiktatása alkalmával is számos jelét adta. A néhai elnök Bibliájára tette le az esküt, és elődjéhez hasonlóan a beiktatási ceremóniára igyekezvén, a Philadelphiából Washingtonba tartó útvonalat vonattal tette meg. Az Új szabadság születése című beiktatási beszédét is Lincoln híres, a gettysburgi temető felavatásán, 1863. november 19-én elmondott beszéde inspirálta, amelyben a néhai elnök a polgárháború egyik legfontosabb céljaként az emberi egyenlőséget képviselő rendszer kivívását tűzte ki.

Kétségtelen, hogy Obama soha nem tapasztalt fölénnyel nyerte meg a 2008-as választást, és rendkívüli népszerűségnek örvend. Ez a tavaly január 20-i beiktatási ünnepségen is meglátszott. A washingtoni jeges hidegben nevettek és összeölelkeztek, sírtak és éljeneztek az amerikaiak. Túlnyomó többségük reményei szerint Barack Obama elnökké választásával Abraham Lincoln szellemisége születhet újjá. De milyen is ez a szellemiség valójában? Lincolnnak ugyanis voltak olyan egészen más nézetei, amelyeket nem biztos, hogy Obama elnök ma büszkén vállalna akár egy kongresszusi beszéde alkalmával.

Abraham Lincolnt a köztudatban mint rabszolga-felszabadító amerikai elnököt ismerik, de azt talán kevesen tudják róla, hogy nem hitt a fehér és a fekete faj egyenlőségében. Ő is osztotta azt az akkoriban teljesen elfogadott nézetet, hogy a fajok között nagy, biológiai okokra visszavezethető egyenlőtlenségek vannak. Azok közé tartozott, akik meg voltak győződve arról, hogy a feketék alacsonyabb rendű faj. Ez a fajta gondolkodás csak mai szemmel nézve tűnhet furcsának, az akkori politikai kultúrában nem volt sokkoló, és számos jelentős európai és amerikai gondolkodónak teljesen normális nézet volt. Ám Lincoln esetében a legtöbb – a korszakot kutató – történész kiemeli, hogy magát a rabszolgatartást erkölcstelennek tartotta. Úgy gondolta, hogy a feketéket – bár nem tekinthetők egyenlőnek – fel kell szabadítani, mert joguk van a fehérekkel azonos feltételek melletti élethez.

Az 1890-es években vezették be a Jim Crow-törvényeket a déli államokban, amelyek értelmében a feketéket és fehéreket az élet minden területén elszigetelték egymástól, így a tömegközlekedési eszközökön is. A busz- és vasúti társaságok nem indítottak külön járműveket a más bőrszínűeknek, de az egyes járműveken külön üléseket tartottak fenn fehéreknek és feketéknek. Iskolabuszokat a fekete gyerekek számára egyáltalán nem biztosítottak.

Rosa Parks afroamerikai polgárjogi aktivista így írt gyermekkori emlé­keiről az 1920-as évekből, amikor a Pine Level-i általános iskolába járva gyalogolnia kellett: „Mindennap láttam, ahogy elmegy a busz. Nekem azonban ez volt a természetes; nem volt más választásunk, mint elfogadni a szokásokat. A busz volt az első dolog, ami rádöbbentett, hogy létezik egy fekete világ és egy fehér világ.”

Az alabamai Montgomeryben a buszok első négy üléssorát a fehéreknek tartották fenn. Többnyire a hátsó ülésekre ülhettek a feketék, akik a busz utasainak több mint 75 százalékát alkották. Az elkülönített szakaszok mérete nem volt állandó, egy mozgatható jel jelezte a határt, így a feketék középen is ülhettek, míg a fehérek szakasza meg nem telt; ekkor, ha még több fehér szállt fel, a feketéknek minden esetben fel kellett állniuk.

Rosa Parks megtörte az addig uralkodó trendet, amikor 1955-ben a buszvezető utasítása ellenére nem volt hajlandó átadni helyét a buszon egy fehér bőrű utasnak. A sofőr erre rendőrt hívott, aki őrizetbe vette Parksot. Letartóztatása váltotta ki a montgomeryi buszbojkottot, az amerikai történelem egyik legnagyobb, faji megkülönböztetés elleni megmozdulását. Végül, 1956. november 13-án az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága alkotmányba ütközőnek ítélte és törvényen kívül helyezte a faji alapú elkülönítést a buszokon.

Az indulatok azonban nem csillapodtak. 1963-ban két színes bőrű diák akart beiratkozni az alabamai egyetemre, ám a bejáratnál maga az állam kormányzója, George Wallace állja el az útjukat. A pattanásig feszült helyzet csak az elnök, Lyndon B. Johnson erélyes közbelépése nyomán rendeződött. Az ő érdeme a kongresszus által 1964-ben elfogadott polgárjogi törvény is, amely eltörölte a faji megkülönböztetést.

A törvény hatályba lépett ugyan, a déli államokban mégis évtizedeken át fennmaradtak a fehérek és a feketék közti ellentétek. A feszültség enyhülésében a sportnak és Hollywoodnak óriási szerepe lett. Az ötvenes évektől a nagy népszerűségnek örvendő amerikai sportágaknál (a baseball, a kosárlabda vagy éppen az amerikai futball) nagy számban tűntek fel tehetséges fekete játékosok, akik bri­liáns játékukkal hamar elnyerték a nézők rokonszenvét. A nyolcvanas évek elejétől az amerikai filmrendezők, az etnikai feszültségeket tompítandó, a főszerepeket rendszerint egy fehér és egy fekete színészre bízták.

Amerikai elemzők szerint Obama nagyarányú választási győzelme a bizonyíték arra, hogy az előítéletes gondolkodás látványosan visszaszorult az Egyesült Államokban. Kiemelik, hogy még tíz éve is elképzelhetetlennek tűnt, hogy az országnak fekete bőrű elnöke legyen, a 2008-as választáson viszont volt már olyan déli állam, amelyben Obama nyert. Dél mindig erős táptalaja volt az elő­ítéletes gondolkodásnak, korábban az is ritkaságszámba ment, ha valaki egy feketével barátkozott, most meg egy afroamerikai jelöltet választottak meg elnöknek.

Egyöntetű vélemények szerint az a tény, hogy a feketék a rabszolgastátusból idáig eljutottak, hogy van egy elnökük, és tulajdonképpen van egy nagy létszámú színes bőrű középosztály, az Egyesült Államok legnagyobb sikertörténete.

---

Észak Dél ellen

Az Egyesült Államok egyes területein a 19. században eltérő fejlődési tendenciák mutatkoztak. Északon farmergazdálkodás bontakozott ki, délen pedig megmaradt az ültetvényes gazdálkodás. Ezeken az ültetvényeken Afrikából behurcolt néger rabszolgák dolgoztak. Az Észak és Dél közötti ellentétek mindig egy-egy új államnak az unióba való felvételekor lángoltak fel (engedélyezzék-e az új államban a rabszolgaságot vagy sem). 1860-ban Lincolnt választották meg elnökké, erre tizenegy déli állam kilépett az unióból, és létrehozta a konföderációt. Lincoln lázadóknak nyilvánította a kilépőket, és kitört az 1861-től ’65-ig tartó polgárháború. A kezdeti déli győzelmek után a fordulatot Lincoln 1863. ja­nuár 1-ji emancipációs nyilatkozata hozta el, amely szabaddá nyilvánította a konföderáció területén élő rabszolgákat. A hír hallatán a déli feketék tízezrei áramlottak át az északi seregbe, megalapozva ezzel a háború kimenetelét, az unió győzelmét. A háború több mint 970 ezres emberveszteséget követelt (a lakosság 3,09 százaléka veszett oda), ebből mintegy 620 ezer elhalálozás (1,78 százalék), ami nagyobb veszteség, mint amit az Egyesült Államok bármely más háborújában elszenvedett.