Magyar Hírlap online

Bejelentkezett az új középosztály

Kerekasztal. Sokszor hitték már azt az ellenségeink, hogy nem is él ez a nemzet. talán most is ezt hitték. De január 21-én megmutatta magát!

Október 23. és január 21. Van-e, lehet-e párhuzam a kettő között? És ha igen, annak mi a jelentősége, üzenete? Erről beszélgettünk Regéczy-Nagy Lászlóval, a TIB elnökével és Vanek Bélával, az 1956 Alapítvány kuratóriumának elnökével. Mindketten veteránjai a magyar szabadságküzdelmeknek.

Sinkovics Ferenc: Látni lehetett olyan táblát a békemenetben, amelyre az volt írva: IMF=Szovjetunió. Egyetértenek ezzel?
Vanek Béla: Persze. Ugyanaz a helyzet, diktátumok, kényszerítések, cinizmus, ők mondják meg, mit tehetünk, s kiből lesz nagy ember, kiből pedig nulla. Csak stílusbeli különbség van, hisz a Szovjetunió bakanccsal taposott a nyakunkon, az IMF viszont lakkcipővel.
Regéczy-Nagy László: Sajnos a vesztessel mindig vesztesként bánnak a világban. A második világháború után vesztesként kebelezett be bennünket a szovjet birodalom, de érdekes módon annak összeomlása után is vesztesként kezelt bennünket a világ, úgy, mint Európa szegényházának szerencsétlenjeit.
V. B.: Összeomlás, Laci bátyám?! Még ha az lenne! Hisz a Szovjetunió ilyen-olyan helytartói, KGB-s megbízottjai itt maradtak különféle pozí­ciókban, s különféle emberek képében. Változatlanul beleszólva, beleavatkozva az ország dolgaiba. Tessék körülnézni! Nekünk ez az árnyékhatalom is a nyakunkban maradt.
R.-N. L.: Igazad van, a fő gond most azonban az a kisebbség, amely félelmében, gyengeségében folyton külső támogatást keres a befogadó nemzettel szemben. Csak akkor érzi magát többé-kevésbé biztonságban, csak úgy boldogul, ha a hatalmat gyakorló idegen erő őt választja szövetségesként, helytartóként a többség ellen.

S. F.: A végén még hajba kapnak miattunk a különféle külső hatalmak?
R.-N. L.: Ehhez kicsik vagyunk, ráadásul a mi esetünkben megtalálják a közös nevezőt a KGB-s érdekkörök meg a nemzetközi pénzügyi hatalmak, valamint a hazai balliberálisok. Ez azokon az „átfedett” személyeken, főként politikusokon, értelmiségieken és médiamunkásokon is látszik, akik szívesen játszanak ide is, oda is. A lényeg: a magyarok alávetése. Többször is megesett ez már történelmünkben.
V. B.: Hát hogyne! Mondjuk ki, 1956-ban is hasonló volt a helyzet, amikor Eisenhower amerikai elnök kijelentette, hogy az Egyesült Államokat semmilyen érdek sem fűzi Magyarországhoz. Furcsa, hogy miféle üzenetek jönnek most az amerikai külügyminiszter asszonytól, akkor viszont eszükbe sem jutott, hogy exportálni kellene hozzánk a demokráciát.

S. F.: Önök sokszor és szívesen idézik Márai definícióját a koncot őrző kommunistákról…
V. B.: Igen, de még csak nem is a helytartóké a konc, nevezzék magukat kommunistának, liberálisnak vagy mindkettőnek egyszerre.

S. F.: Gyurcsányra gondolnak?
R.-N. L.: Akár rá is. A konc mindig az idegen hatalmaké, a helytartóknak csak az aláhulló morzsák jutnak meg a hatalom perverz érzete. Nekik ez elég. Pontosan így volt ez a pártállami időkben is, csak a címkék változtak. Akkor is, most is iparág lett Magyarország elárulása, amelynek jutalma például valamilyen látszólagos karrier. Tessék megnézni, ma is jelentéktelen figurák emelkednek ezen az úton a zsenik magasságába.

S. F.: Nagy tüntetés, pontosabban afféle békemenet vezette be az 1956-os forradalmat. És ott sem homályos leninista jelszavak, hanem konkrét követelések hangzottak el. Van párhuzam október 23. és január 21. között?
R.-N. L.: Azokban az időkben is folyamatosan gyalázták a magyarságot, ismert a Rákosi-féle mondás, a „mit kezdjek tízmillió fasisztával?! Ez ma sincs másként, egyszerre bélyegeznek bennünket antiszemitának és bugris tahónak. Az emberek azt mondták: elég. Akkor is, most is. A szabadság és méltóság, ez a két érzet mozgatta 1956-ban, de 2012-ben is a tömeget. Igaz, amikor Hegedüs miniszterelnök meglátta a Parlament ablakából a vonuló sokaságot, rögtön azt mondta: ez forradalom. A maiak viszont még saját magukat is képesek becsapni a csúsztatásaikkal és hazugságaikkal. Tíz-tizenötezer emberre számítottak január 21-én. Ennyit esett a színvonal.

S. F.: Mi a különbség a két hatalom között?
R.-N. L.: A kommunisták sokkal összefogottabbak és fegyelmezettebbek voltak.
V. B.: És akkor láttuk, kivel állunk szemben. Sőt Moszkva és hazai helytartói szívesen mutogatták is az erejüket, hogy annál jobban féljünk. Ma viszont egy bujkáló, láthatatlan, mindig valamilyen álruhát, jelmezt öltő hatalom tör ránk. Ilyen álruha a demokrácia védelme, a sajtószabadság meg még ezer „jól hangzó” dolog. A cél viszont ugyanaz, mint régen.

S. F.: Milyen volt a tüntetések belső atmoszférája akkor, s milyen most?
V. B.: Mindkettőn ott voltam, s kimondom: nincs különbség. Ebből talán „olvasnia” kellene Brüsszelnek, de az IMF-nek is. Ugyanúgy egy húron pendült a tömeg, és ami fontos, megélték az egység érzését az emberek.
R.-N. L.: Igen, Béla, nem túlzás, ha azt mondom, aki kint volt most a békementen, az testvérként tekintett a másikra. Furcsa, ritka, de annál nagyobb érzés volt.

S. F.: Van, aki ezt felfogja a balliberális oldalon, vagy csak röhögnek az egészen?
R.-N. L.: Van. Ungváry Rudolf például azt mondta az ATV-ben, hogy ezzel a tömeggel a jelenlegi ellenzék nem fog bírni. Az egyetlen reménység a hatalomváltásra a Fidesz kettéhasadása lenne.
V. B.: Nyilván meg is tesznek érte mindent. De az is elég fenyegető, hogy az EU pedig a hazai ellenzék minél hathatósabb külső támogatását ígéri. És mi lesz a demokráciával, ha ez az ellenzék mégsem kell majd a szavazóknak 2014-ben?

S. F.: Igyekeznek megdolgozni őket. Például azzal, hogy megbélyegzik a nemzeti érzelmű magyarokat, mondván, antiszemiták, rasszisták. A forradalom harcosaira is azt mondták, közönséges tolvajok, bűnözők.
R.-N. L.: Azért csinálják, mert nem szeretik a nyílt vitát, nincsenek is meg ehhez az érveik. Láthattuk ezt legutóbb is a brüsszeli közvetítésben.
V. B.: Abba a hibába esünk, hogy hajlamosak vagyunk az erkölcs, az etika mércéjét emlegetni. Ők viszont közönséges rablóháborút folytatnak. Ezért nincs vita és bizonyíték.
R.-N. L.: Béla! Mindketten álltunk kommunista bíróság előtt. Ott sem volt súlya az érvnek és a bizonyítéknak. Így rendezték a koncepciós pereket. No de a kommunista koncepciót most felváltotta a liberális fikció. Úgy tesznek, mintha csak a liberális megnyilatkozásnak lenne érvénye és hitele.
V. B.: Én már az EU alapokmányának megfogalmazásakor tudtam, itt nagy baj van. Megdöbbentő, hogy kihagyták a kereszténységet belőle.

S. F.: De hát Orbán a brüsszeli vitában a szemükbe vágta, hogy Magyarország keresztény állam, s mi ragaszkodunk ehhez.
R.-N. L.: Megfigyelte, mekkora csend lett utána? A gyűlölet, a megdöbbenés és talán a kétségbeesés csendje. No, gyűlölni, azt tudnak. Január 2-án szinte sütötte a bőrömet ez a sugárzó gyűlölet, amint átvágtam az Opera előtti tömegen, tartva a díszelőadásra. Összevissza ordibáltak, szabad művészetet követeltek meg vallásszabadságot. Persze nem ez a bajuk, hanem az, hogy elfogyott körülöttük a levegő, nem sikerül már becsapniuk az embereket. Ezért lett a kétharmad, s ezért az ötszázezres tömeg január 21-én.

S. F.: Moszkva nem sokat gatyázott, meghúzta a ravaszt ötvenhatban, és kész… De most nincs fegyver.
R.-N. L.: Hajjaj! A pénzügyi fegyver alattomosságánál fogva is veszélyesebb, mint a puska vagy az ágyú. Ám megosztott a Nyugat a magyar kérdésben. Ausztria, Németország már arra figyelmeztet, túlfeszül a magyaroknál a húr, és más nyugati országokban is születnek hasonló vélekedések.
V. B.: Én nem szépítgetném a dolgokat. A Nyugat már Trianonban csúnyán elárulta Magyarországot. És nemigen változott a hozzáállása a magyarok ügyéhez azóta sem.

S. F.: Vajon tehet-e arról Magyarország, hogy ilyen helyzetbe került, amilyenben most van?
V. B.: Nekem nagyon tetszettek az Orbán-kabinet kezdeti lépései, teljes szívvel támogattam őket. De volt bennem egy kis félsz is. Amikor bejelentette a miniszterelnök, hogy az ország bevezeti a bankadót, azt kérdeztem magamtól: nem lépünk hirtelen túl nagyot ezzel?

S. F.: 1956-ban a forradalom nem akarta visszahozni a Horthy-rendszert, de nem akarta a nyugatias kapitalizmust sem, a keleti szocializmust meg még kevésbé. Harmadik utat akart. A maga útját. És ennek a vágya benne volt január 21-ben is!
V. B.: Igen, olyan táblákat láttam a menetben, hogy lépjünk ki az EU-ból, meg hogy menjen haza az IMF. Modellek, sugallatok, diktátumok? Nem áll jól rajtunk semmilyen idegen kabát. A tömegben azt kérdezték az emberek egymástól, mit keresünk egyáltalán az EU-ban, ha csak mocskolnak ott bennünket, és mit akarunk az IMF-től, ha csak a földjeinkre meg a vizeinkre pályázik?
R.-N. L.: Én mást érzékeltem, Béla. Azt láttam, hogy a tömeg a kormány mögé akart állni, s épp az EU-n belüli harcukban akar támaszt nyújtani Orbánéknak. Szerintem a kilépés őrültség lenne.

S. F.: Regéczy úr, ön bízik az EU megújulásában?
R.-N. L.: Igen, de csak a liberálisok nélkül van rá esély. Ők ugyanis nem tudnak megújulni. Ugyanazok, régi lemezeket forgatnak, olyat például, mint a gyarmatbirodalom. Moszkvai barátaik is itt buktak el. A magyarokkal épp az a baj, hogy egyetlen birodalom sem tudta és tudja beilleszteni őket. Szánalmas az EU erőlködése, a balliberális képviselők és a vezérkar hangadói pojácát csináltak magukból. A végén már kiabáltak, hadonásztak, valami szellemet hívtak párbajra. Súlyos tekintélyvesztés, történjék bármi, ezek után már csak így gondolunk rájuk.

S. F.: Még egy párhuzam, a lengyelek kiállása…
R.-N. L.: Újjáélednek a régi érzelmek, nem tudunk elszakadni, s ez így van jól. Ráadásul az ő szavuknak van súlya, kemény csatákban harcolták ki a maguk státusát az EU-ban.

S. F.: Hogy állunk ma a nagy eszmékkel? Mi a fontosabb: a nemzeti önrendelkezés vagy a puszta élet?
V. B.: Józanodjunk ki! Ma egy nép él ebben az országban, s nem egy nemzet. Mert így nevelték az embereket a szocializmus évtizedeiben. Hozzáteszem, a történelem folyamán sokszor hitték azt az ellenfeleink, hogy ez a nemzet nem is létezik már. Aztán hirtelen mégis megmutatta magát.
R.-N. L.: Megtörték a magyarság gerincét, nem múlt el nyomtalanul a véres megtorlás. Olyan világ következett ötvenhat után, amikor az apák nem merték elmondani saját gyerekeik­nek, mit csináltak a forradalomban. Mert a rendszer arra biztatta a gyerekeket, ha kell, jelentsék fel a szüleiket. Innen kell visszaépítenünk a nemzet öntudatát. Nem a porból, a gödör mélyéből igyekszünk a csillagok felé. Ehhez persze új, öntudatos középosztályra van szükség. Szinte a semmiből kell felépíteni. De a békemenet szerintem már ennek a középosztálynak a bejelentkezése volt.