Magyar Hírlap online

Az államcsőd gátja a termelés

Az államcsőd árnyéka nyugtalanító témává teszi a pénzügyeket. Az államkincstár deficitjének terhe súlyosbodik azáltal, hogy emelkedő összegű forint szükséges a külföldi kölcsönök kamatainak kifizetésére és az adósságok törlesztésére. Több forintot adunk ki a megvásárolandó valutáért.

Ahhoz, hogy a magyar államkincstár növekvő értékű forintot legyen képes elkölteni, fogyasztáscsökkentést kíván a konvencionális gazdaságpolitika. Ennek eszközei egyrészt az adóterhek emelése, másrészt a közszolgáltatások visszafogása. Viszont a teher olyan mértékben enyhülhetne, amilyen arányban a kifizetések értéke megtermelődne belföldön.

Az ebben a megoldásban rejlő lehetőségek lényegesen nagyobbak, mint ahogy ezt a mai gazdaságpolitika szemlélői és döntéshozói rendezik. Manapság a figyelem fókusza a pénzügyi és fiskális manipuláció, ahelyett hogy a termelői kapacitást növelnénk. A financiális eszközök mozgatása egyik eszközből a másikba nem teremt új értéket még akkor sem, ha ügyeskedő manipulátorok ilyen folyamatok révén tényleg sokat nyernek. Az ilyen nyereség valahol veszteségként jelentkezik. Ez az a zéróösszegű játszma, ahol érték nem teremtődik, sőt negatív a hatása, merthogy ennek a folyamatnak azért komoly költségei vannak. Úgy lehet kilépni ebből az ördögi körből, hogy a monetáris-fiskális szféra helyett a figyelmet a termékeket és szolgáltatásokat előállító gazdasági műveletekre irányítjuk. Mert ezek valódi értékkel bírnak. Az így termelt érték azután eszközévé válik az adósságtörlesztésnek.

A kificamodott, eltorzult gazdaságpolitikai megközelítések globális jelenségekké váltak az utóbbi évtizedekben. Az az intellektuális és szakmai tehetség, ami a pénzügyekre irányul, hiányzik a termelés szférájából. Szerte a világban találhatóak erre példák, azok az országok, amelyek történelmük során az elmúlt egy-két évszázadban jelentősen előrehaladtak, a termelésben mutatott eredményeiknek köszönhetik sikereiket. Ahol pénzzel foglalkoztak elsősorban, ahol a pénz volt a középpontban hosszabb történelmi távlatban, ott számos bizonyíték van a csőd bekövetkeztére.

Klasszikus példa a spanyol birodalom, amely Amerika felfedezése után a világ vezető hatalma lett, nagymértékben azért, mert a jelentős amerikai aranyértékek tulajdonosává vált. A spanyol királyság, a spanyol nemesi társadalom a következő évszázadokban boldogan, szinte dőzsölve élt belőle, míg felélte azt az aranytartalékot, amelyhez nem munka és termelés révén jutott hozzá, hanem gyarmatosítás, kizsákmányolás által. Felélték a vagyont, miközben elfelejtettek dolgozni, így aztán évszázadokkal később Spanyolország Európa egyik legszegényebb országává vált.

További látványos történelmi példa az Amerikai Egyesült Államoké. A siker a munka, a termelés eredményeképpen jött létre, nem pénzügyi manipulációk folytán. A munkával megtermelt és felhalmozódott érték tette lehetővé a nagy befektetéseket. Ez a folyamat járult hozzá a felvirágzáshoz, ez tette vonzóvá az országot a külföldi, elsősorban francia, holland és angol beruházások számára is.

Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban is teret nyer azonban az ügyeskedés. Ha ez történt volna száz évvel ezelőtt, akkor a Rockefellerek és Fordok pénzügyekkel foglalkoztak volna: értékpapírok tologatásával, méregetésével, adásvételével, és nem azzal, hogy termelőeszközöket hozzanak létre, építsenek, hasznosítsák a természeti erőforrásokat. Ha nem a termelésre és a piac előnyei­nek hasznosítására figyelt volna a 18-19. századi Észak-Amerika, akkor ma a kontinens területén tíz-húsz önálló, a dél-amerikaiakhoz hasonló, egymással civakodó állam létezne, nem pedig a világ vezető nagyhatalma.

Magyarországon ma a mulasztás, a lemaradás úgy jelenik meg, hogy a monopolista, oligarchikus magatartás nem a termelés fokozását célozza meg, hanem a vagyon újraelosztását. Valójában a monopólium a termelés mennyiségét csökkenti, nem emeli. Ha kevesebb a termék a piacon, akkor az éhes vásárló felveri az árat. A társadalmak és kormányaik hajlamosak mégis eltűrni a piacgazdaság helyett az ilyen kilengéseket. Miért? Azért, mert a monopolisták összefognak a politikai hatalom tényezőivel. Létrejön az önerősítő oligarchia.

Manapság a gazdaságpolitikával kapcsolatban eluralkodik az a nézet, hogy a monetáris politikát meghatározó és lebonyolító központi bank, a Magyar Nemzeti Bank függetlensége veszélybe került. Ez a monetáris politika olyan megközelítése, amely hasonlítható a fantáziákat látó Don Quijote történetéhez, amikor megtámadta a szélmalmot, azt gondolván, hogy gonosz szellemek megtestesülése. Ha a pénz alapvető szerepét tölti be, a bonyodalmak egyszerűsödnek.

A pénz csereeszköz, érték megőrzője és az ár mérőeszköze. A pénz manapság Magyarországon, de a nagyvilágban is nemcsak a gazdasági tevékenységek eszköze, hanem túlnyomó részben a célja. Tehát nem kereskedésre és beruházásra használjuk, hanem eladjuk és megvesszük. Ezek a manipulációk elvonják a talentumokat a termeléstől, a lényegtől. Továbbá a pénz adásvétele rendkívüli profitot eredményez, s ez torzítja aztán a gazdaságpolitikát.

A monetáris politika és fiskális koor­dináció ilyen s ehhez hasonló mulasztásai további kérdéseket vetnek fel. Ilyen az a hiedelem, hogy üdvözlendő, ha a Magyar Nemzeti Bank jelentős értéktartalékot halmoz fel aranyban, svájci frankban vagy más valutában. Minél több a felhalmozott érték, annál biztosabban érezzük magunkat. Valójában kik is érzik ettől biztonságban magukat? A monetáris politika csinálói. És ez átsugárzik a kormányra is, aztán az országot figyelő belföldi és külföldi tényezőkre. Csakhogy a tézis, amely szerint minél nagyobb az értéktartalék a központi bankban, annál kisebb a baj, megkérdőjelezhető, mert igen nagy terhet jelent az ország számára. Ha azokat az értékeket termelőeszközökbe fektetnénk, tehát hasznosítanánk, akkor sokkal előbbre tartanánk. A pénz ugyanis nem termelőeszköz, tehát a központi bank tartaléka sem az, hanem holt eszköz. Nem növekszik addig, amíg az általa megvásárolt termelőeszköz nem termel, legyen szó gyümölcsfák ültetéséről, erdősítésről, gépek vásárlásáról, élelmiszer-feldolgozó üzemek létesítéséről vagy állattenyésztésről. A bika meg a tehén képesek borjút nemzeni, de a papapénz meg a mamapénz nem termel gyerek­pénzt.

Igyekeztem bizonyos összefüggéseket megvilágítani, helyükre tenni azáltal, hogy a figyelmet a valódi megoldást ígérő termelés felé irányítsam. Mert munka által – legyen az élelmiszer-feldolgozás, gyümölcstermesztés, kisipari tevékenység, akár teknővájás – értéket termelünk. Én ezt szorgalmaznám ahelyett, hogy elfogadjuk az olyan nézeteket, amelyek szerint nem érdemes a rohadó almát felszedni a fa alól, mert Kínából úgyis mindent olcsóbban be lehet szerezni. Ezek tévtanok, a sanda mészáros meglátásai. A közvélemény, de a gazdaságpolitika is azzal követ el komoly mulasztást, hogy hajlandó elfogadni azt a jelenleg elterjedt nézetet, amely szerint a pénz a világ közepe, és a pénz révén fogjuk megoldani a pénzzel való bajainkat. Pedig a pénzzel való bajaink megoldása nem a pénz, hanem a termelés és a termék.

Horváth János, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés korelnöke