Magyar Hírlap online

Az 1956-os forradalom sebesültjei

Múltidézés

Több mint ötven év telt el az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc óta, s a mai napig sem tudjuk pontosan, hányan sebesültek meg a több hétig tartó harcokban, mi történt velük, hányan hunytak el közülük. Vitaindítónak szánt írásunkban szeretnénk hozzájárulni e régi adósság törlesztéséhez.

Hányan haltak meg az 1956-os forradalom és szabadságharc sebesültjei közül? Ez a forradalom történetének egyik nagy feltáratlan fehér foltja. A súlyos, többhetes harci cselekményeknek nyilvánvalóan nemcsak nagyszámú halálos áldozata volt, hanem nagyságrendekkel nagyobb számban voltak súlyos sebesültjei is. (A katonai tapasztalatok szerint a harci cselekmények során általában a sebesültek száma négyszerese a halottakénak.) A súlyos sebesültek közül nyilván nagyon sokan meghaltak kórházakban.

Az a tény, hogy orvosaink, ápo­lóink, mentőseink heroikus, minden elismerést megérdemlő áldozatos tevékenysége 1956–1957-ben mind ez ideig nagyrészt felderítetlen maradt, több okra vezethető vissza:

– A belügyi szervek 1956 végén, 1957 elején az összes kórháznál begyűjtötték a kórlapokat. Ezért a sebesültszám, illetve a sebesülthalálozás lényegében nem is volt felderíthető, csak rövid „hivatalos” statisztika jelent meg ez ügyben. E szerint kórházban, rendelőintézetben, egyéb egészségügyi intézetben összesen 19 226 sérültet láttak el 1956. október 23. és december 31. között. A kórházban kezelt 11 746 fekvőbeteg közül a statisztika szerint nyolc százalék meghalt, vagyis mintegy ezer fő. (Tegyük hozzá, hogy a sebesültek száma és a sebesülthalálozás lényegesen magasabb volt, ezt később igyekszem bizonyítani.)

– Az orvosok, orvostanhallgatók, mentősök nagy számban áldozták életüket a mentés, a sebesültek ápolása során. Dr. Prágay Dezső e körben csak az orvosegyetemen 17 halottat azonosít. Balás-Piri László kutatásai szerint a megtorlásban nagyszámú orvost börtönöztek be, sújtottak elbocsátással a forradalomban való részvétel miatt.

Mindezek miatt a sebesültek mentésében, ellátásában részt vevő orvosok, ápolószemélyzet hősi munkája nagyrészt felderítetlen maradt, a visszaemlékezők száma viszonylag csekély – sőt azt sem tartjuk kizártnak, hogy hallgatásra kötelezték őket.

A KSH statisztikai adatai, illetve a visszaemlékezések és a megmaradt dokumentumok alapján mégis kísérletet lehet tenni a forradalom és szabadságharc sebesültjei számának és a sebesültek halálozásának meghatározására.

A sebesültek és halottak körében csak kevés esetben lehet megállapítani, hogy ki volt fegyverrel harcoló forradalmár, s ki volt fegyvertelen polgári áldozat. Ennek több oka van: részben az orvosok mentették a harcoló, sebesült forradalmárokat, részben ők sem adták meg adataikat. Több sebesültnek, aki meghalt a kórházakban, azért sem lehetett megállapítani az adatait még halála esetén sem, mert semmilyen igazolvány nem volt nála. Dr. Dubecz Sándor könyvében a sebesültek többsége monogrammal szerepel, vagy N. N. jelöléssel, a 44 halottból tíznek az adatai hiányosak, ismeretlenek.

A HM előtti 1956. október 24-i sortűz 32–45 helyszíni halottjáról semmilyen adat nincs – igazolványaikat a visszaemlékezések szerint elvették –, a sebesülteket nagyrészt a Honvéd Központi Kórházba szállították. A kórházban lévő 128–180 sebesült névsorát a Magyar Honvéd 1956. október 31-i száma közli; a szerkesztő megjegyzése szerint az összes sebesültet 1956. november 4. után a Szovjet­unióba szállították.

A KSH korábban idézett adatai szerint 1956. október 23. és december 31. között a kórházakban, rendelőintézetekben és más egészségügyi intézetben 19 226 sebesültet láttak el, közülük körülbelül ezren meghaltak.

Az ellátott sebesültek száma azonban nagyságrendekkel magasabb a KSH-adatnál. Az Országos Mentőszolgálat 1956-os eseménynaplója szerint 25 680-nal több mentőfeladatot látott el 1956-ban, mint 1955-ben. A többletszám túlnyomó része 1956-os sebesültszállítást jelentett. Dr. Felkai Tamás ehhez hozzáteszi, hogy ez az adat sem tükrözi híven a sebesültek valós számát. Részben nem állt rendelkezésre valamennyi állomás adata, részben felbecsülhetetlen a nem az OMSZ által szállítottak száma.

Több kórház önkéntes mentőszolgálatot szervezett; adataik nyilván nem szerepelnek az Országos Mentőszolgálat adatai között. Ilyennek tekinthető a Péterfy Sándor utcai kórház, ahol ötven autóval mintegy százötvenen vettek részt a mentésben. Önállóan mentette a sebesülteket több katonai mentőkocsival a Központi Katonai Kórház. A kórház vezetőjét, dr. Radó György orvos ezredest a megtorlásban 12 évre ítélték. Tudunk arról, hogy autóbusszal mentettek sebesülteket a Várban megnyitott Sziklakórházba.

Az egészségügyi intézményeken kívül számos felkelőcsoportban és magánlakásokon is folyt sebesültellátás. Ezek természetesen kívül esnek a regisztrált állami sebesültellátáson.

Ilyen „magán”-sebesültellátás létét a gyakorlatban az is alátámasztja, hogy számos helyen – különösen 1956. november 4. után – a heves harcok és az erős tüzérségi tűz miatt szó sem lehetett a sérültek mentőautón való utcai szállításáról.

Néhány adat az egészségügyi intézményeken kívüli sebesültellátásról:

– Dr. Bartalos Mihály szerint a Corvin közben több orvostanhallgató végzett sebesültellátást.
– Dr. Vincze János beszámol arról, hogy a Corvin köziek tényleges ellátása a Práter utcai iskolában történt. Szerinte a felkelőcsoport 1200-1300-as létszámú volt, közülük százan életüket vesztették, négyszázan megsebesültek.

– Dr. Prágay Dezső 1956. november 4. után orvosként bejut a Corvin köz pincéjébe. Elmondása szerint mindenütt „emberi testrészek, cafatok, támolygó sebesültek, haldoklók. Látható volt, hogy néhány sebesült menthetetlen. Társaimmal együtt körülbelül húsz, többnyire súlyos sérültet hoztunk ki november 7-ig.”

– Dr. Postássy József beszámol róla, hogy a Kilián laktanyában működött „műtője és kötözője”.

– Sebesültellátás folyt a HM épületében is.

– Mátyus Sándortól kapott dokumentum alapján adat van arra, hogy 1956. október 24-től október 30-ig regisztrálta az ott fogadott 271 sebesültet. Közülük kilencven szovjet katona, kilenc felkelő és egy magyar katona halt meg.

– Lakásban lévő segélyhelyről számol be Oláh Miklós.
Tovább bővíti a sebesültek számát, hogy több adat van arról, a kórházakba bekerült sebesültekről és halottakról nem vezettek pontos nyilvántartást. Ennek nyilvánvaló és teljesen elfogadható oka, hogy az orvosok és segítők a hatalmas számú sérült ellátására koncentráltak, s nem az adminisztrációra.

Ezt alátámasztandó saját példánkra is hivatkozhatok. 1956. november 6-án lakásunkba szovjet akna csapódott; nagymamám s én életveszélyesen, négyen könnyebben megsérültek. Mivel a környéket folyamatosan lőtték, az utcai harc állandó volt, mentőszállítás szóba sem jöhetett. A ház pincéjének falát kibontva, a szomszéd Bábaképzőbe vittek át. Itt volt néhány orvos, de kötszer, gyógyszer alig.
Sebeinket kimosták, bekötözték, de negyedóra múlva a Bábaképző kapott aknabelövést. Ezért mindnyájunkat visszavittek a pincébe. Tudomásom szerint senki semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt sebesülésével. Engem hosszú ideig szü­leim kötöztek, nagymamámat néhány nap múlva kórházba lehetett szállítani, ahol rövid idő múlva tüdőgyulladást (?) állapítottak meg halálának okaként.
A kórházi halottak számát jelentős mértékben növeli, hogy több sebesült szállítás közben meghalt, vagy menthetetlen volt, s az ellátásához hozzá sem kezdtek, hanem a menthetőkre koncentráltak az orvosok (ez a hadi sebészetben elfogadott eljárás).

Erre is több adat utal:

– A salgótarjáni kórház igazgatója 1957. január 16-i kimutatása szerint 135 sérültet szállítottak kórházba, közülük 27 halva érkezett, kilenc sérült műtét közben – vagy még mielőtt műtétre került volna sor – meghalt, tíz beteg műtét után halt meg. Hozzátehetjük ehhez, hogy a Nógrád megyei Mentőszolgálat főorvosa szerint a helyszínen 46-an haltak meg. Így már a sortűz 92 áldozatáról tudunk az orvosok beszámolása alapján, s ez jóval meghaladja a hivatalosan közölt számot.

– Hasonlóról számol be dr. Hősz Dezső a Vas utcai kórházból, ahová este kilenc körül ért be október 23-án. Ekkor már több száz sebesült volt ott, „s először ki kellett szedni a halottakat”.

– Oláh Vilmos október 23-án este ért a Péterfy kórházba, „ahova több mentő hordta a sebesülteket, s két halott fiatal feküdt a folyosó kövezetén”.

– 1956. október 23-án a Baross utcai Sebészeti Klinika 36 monogrammal felvett sebesültet regisztrál, s hat halottat, az utóbbiak közül háromnak az adatai hiányosak, egy ismeretlen személy holtan érkezett. Itt regisztrálják a forradalom valószínűleg első halottját, Puskás Sándor orvostanhallgatót, aki 9.30-kor holtan érkezett a klinikára.

Feltehető a kérdés: ha 1956. október 23-án este ennyi civil sebesült és halott volt a környező kórházakban – a közeli Rókus kórházról nincs is adat! –, hány halott maradhatott az utcán?

Érdekességként említsük meg, hogy Horváth Miklós és Tulipán Éva könyve alapján a Sebészeti Klinikán 1956. október 23-án meghalt személyek esetében a halál időpontját 1956. október 24-re (!) anyakönyvezték.

Hány civil halott volt a Magyar Rádió előtt 1956. október 23-án, 24-én, hol van a holttestük? Az adatok alapján itt legalább kétszáz-háromszáz civil halott valószínűsíthető.
Miért csak a védők halottait ismerhetjük? (42 fő)

A nagyszámú civil halott és sebesült alapján valószínűsíthető, hogy 1956. október 23-án 9 és 10 óra között az ostromot a tüntető tömegre leadott pusztító sortűz előzte meg. Miért nem kutatta ezt eddig senki?

Újabb kérdés: mi történt a forradalom során azokkal, akiket holtan vittek a kórházba, és azokkal a reménytelen sebesültekkel, akiknek meg sem kezdték a kezelését? Róluk valószínűleg sehol sem készült nyilvántartás; mi lett a holttestükkel?

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, írása második részét szerdai számunkban közöljük.