Magyar Hírlap online

A Gulagra hurcoltak százezreket

Ma konferencián és ünnepségen emlékeznek a kommunizmus magyar áldozataira Budapest belvárosában. Mindkét helyszínen előadást tart Rózsás János író, aki 1944 és 1953 között a szovjet Gulagon raboskodott. Lapunknak beszélt arról is, hogy a Szovjetunióba elhurcoltak szenvedéstörténetét húsz évvel a rendszerváltás után jobban meg kellene ismertetni a magyar diákokkal.

– Húsz éve, az első szabad választások előtt mire számított a foglyok sorsának megítélését illetően?
– Arra, hogy szabadabb, teljes jogú magyar állampolgárnak fogadnak el bennünket, mivel a Szovjetunióból való hazaérkezésünk után még évtizedekig másodrendű állampolgárként kezelt minket a hatalom. Állandó megfigyelés alatt álltunk, tudtuk, hogy a rendőrség rajtunk tartja a szemét, leveleinket ellenőrzik, ráadásul sokan a szemünkbe mondták: fasiszták vagyunk, s nem igaz, hogy ártatlanul szenvedtünk. Aki a hatvanas-hetvenes években külön kérvényezte rehabilitációját, az általában az erről szóló igazolást megkapta ugyan a Szovjetuniótól, idehaza viszont az „éber elvtársak”, illetve a párttitká-rok ezt nem méltányolták, és továbbra is így-úgy megfigyeltették. Megkülönböztetés is jócskán ért minket, elég, ha csak a fizetésünkre gondolunk. A rendszerváltás idején mindannyian reméltük, hogy tisztább levegő lesz az országban. Akkoriban kezdtem az adatokat gyűjteni a Gulag-lexikonhoz.

– Mi volt a jelentősége a lexikonnak?
– Több minden. Először azoknak a embereknek az adatait rendszereztem, akikkel annak idején a fogságban együtt voltam, valamint akiknek a sorsát addig is figyelemmel tudtam kísérni. Ezután azon bajtársaimnak az adatait ismerhettem meg, akiknek a nevében rehabilitációs kérvényt írtam Moszkvába. Sajnos számos esetben már csak az elhunytak hozzátartozói nevében járhattam el. Tehát egyre csak gyűltek az adatok, ami azért is fontosnak bizonyult, mert 1990 után kezdetét vette a kárpótlási eljárás, így fel kellett mérni, ki számít jogosultnak. Ebben a munkában én is részt vettem, s ezt párhuzamosan folytattam a személyek felkutatásával, az említett adatlapozással. Ekkor határoztam el, hogy az általam megismert sorsokat összefoglalom egy Gulag-lexikonban.
Ez körülbelül tízéves munka után jelent meg, 2000-ben, a 2008-as, második kiadásba pedig újabb hétszáz személy adatai kerülhettek bele. Így összesen csaknem ötezer bajtársam sorsa követhető nyomon a bővített kötetben. Stark Tamás történész barátom egyébként úgy vélekedett, hogy a lexikon a több tízezer elítélt sorsát illetően reprezentatív merítésnek tekinthető.

– 1990 után Rózsás János és bajtársai szenvedését, helytállását elismerték a különböző kormányok?
– Az Antall-kormány idején kaptunk kárpótlást, ami komoly gesztusnak és elismerésnek számított. Horn Gyuláék alatt viszont, egy rendelet nyomán, a fogságpótlékot már nem emelték. A polgári kormánytól sokan azt vártuk, hogy a diákok tantervébe a Szovjetunióba elhurcoltak történetét is beemelik, de erre már nem maradt idő. Az elmúlt nyolc évben pedig azt éreztem, hogy bármit mondok, írok, azt a „túlsó oldalon” nem támadják ugyan, de totálisan elhallgatják. Várható, hogy ismét a polgári erők kerülnek kormányra, így azt remélem, a kommunizmus áldozatainak is jelentős fejezetet szentelnek majd egy új nemzeti alaptantervben. Nagy szükség lenne erre, hiszen a mai fiatalok sem tanulnak minderről, így ahová csak meghívnak előadónak, elképedve hallgatják szenvedéstörténetünket, illetve azt, hogy összesen mintegy háromszázezer elhurcolt honfitársunk hunyt el a Szovjetunióban a második világháború után.