Magyar Hírlap online

1919: a terror anatómiája

Történelem

1919. március 21-én délután a Budapesti Gyűjtőfogházban két küldöttség ült le egymással tárgyalni. Az egyikben miniszterek, államtitkárok foglaltak helyet, a másikban fegyencek. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőinek megbeszélése nem tartott sokáig. Három órára már meg is állapodtak az egyesülésről és a hatalom közös átvételéről. A kommunisták este hétre már szabadlábon is voltak. A korszak legveszélyesebb ideológusai kiszabadultak celláikból, s néhány héten belül bekerült helyükre az ország szellemi és morális elitje.

A szinte napról napra kisebbedő ország új urai nem sok kétséget hagytak szándékaik felől. Megállapodásukban leszögezték: az új párt (neve ismerősen csenghet a mai olvasónak is: Magyar Szocialista Párt) „haladéktalanul átveszi a teljes hatalmat”. Az október óta halogatott demokratikus választások „véglegesen elejtődnek”, kezdetét veszi a „proletárság diktatúrája”, amelyet a különböző – többnyire senki által meg nem választott – munkás-, paraszt- és katonatanácsok gyakorolnak. Magyarországon azelőtt soha nem látott terrorhullám söpört végig. Az erőszak tobzódásától a szociáldemokrata vezetők egy része is megrémült, holott ami történt, korántsem volt váratlan. Szamuely Tibor már februárban hátborzongató nyíltsággal írt terveikről a szélsőbalos Vörös Újságban: „Mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok, üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Ha csak egy órára is sikerül felülkerekedni az ellenforradalomnak, nem lesz kíméletes egyetlen proletárral sem. Mielőtt vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” Az igazság azonban az, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagságának jelentős részétől és jó néhány vezetőjüktől sem álltak oly távol ezek a gondolatok. A hazai szociáldemokrácia köreiben a kezdetektől fogva a marxizmus legradikálisabb értelmezései jelentették az uralkodó irányvonalat. Az osztrák vagy német munkásmozgalommal ellentétben a magyar baloldalon 1919-ig nem ment végbe a polgári demokrácia szabályait elfogadó és az erőszakos megoldásokban hívő csoportok egyértelmű szétválása.

Az MSZDP 1918 októberétől ugyan kormányzati szerepet vállalt, ám forradalmi retorikája mit sem enyhült, a párt lapjában, a Népszavában rendre az „ellenforradalmárok” – gyakorlatilag az összes konzervatív, jobboldali szervezet vagy politikus – elleni „szigorú, kíméletlen” fellépést sürgették. A buzdítás pedig meglehetősen termékeny talajra hullott: az ekkor még teljesen békés eszközökkel élő Ébredő Magyarok Egyesületének nagygyűlését 1919 januárjában botokkal felfegyverzett szociáldemokrata munkások zavarták meg. Ettől kezdve Budapesten lényegében semmilyen, a kormányt jobboldalról bíráló szervezet nem tarthatott gyűlést, sőt februárban a „Népköztársaság védelméről szóló” kormányrendelet megteremtette a „törvényes” fellépés lehetőségét is e csoportokkal szemben.

Tormay Cécile számos nyelvre lefordított, sodró stílusban megírt visszaemlékezéseiben, a Bujdosó könyvben arról számol be, hogy őt mint „megbízhatatlan, reakciós elemet” már az év elejétől megfigyelték, telefonját lehallgatták.

Magyarországon 1919 márciusának közepén tehát már közel sem beszélhetünk teljes körű politikai szabadságról és jogállamiságról. A kommunista hatalomátvétel után a baloldal a maradék polgári demokratikus leplet is levetette magáról.

A hatalmat elvileg a Forradalmi Kormányzótanács gyakorolta, amelynek elnöke a kőműves végzettségű, szociáldemokrata Garbai Sándor volt. A kormányon és az egyesült párton belül azonban szinte kizárólag a kommunisták rendelkeztek valós befolyással az eseményekre. A diktatúra első számú vezetője minden kétséget kizáróan az elméletileg a külügyekért felelős Kun (Kohn) Béla volt. A rendszer terror jellegéből adódóan a legjelentősebb hatalom az erőszakszervezetek, illetve azok vezéreinek kezében volt. A közrend fenntartása a Vörös Őrség feladata volt, amely Szamuely (Sámuel) Tibor belügyi népbiztosnak tartozott engedelmességgel. A testület közvetlen parancsnoka Rákosi (Rosenfeld) Mátyás volt. A belépésnek a Vörös Őrségbe messze nem voltak olyan szigorú feltételei, mint amilyeneket a felszámolt csendőrség vagy rendőrség támasztott – ezek legénységének jelentős részét szélnek is eresztették. Helyettük soraik közé fogadták a legkülönbözőbb kétes egzisztenciákat, börtönviselteket, katonaszökevényeket (ez utóbbiak egyenesen hősnek számítottak az új hatalom szemében). Azok sem tétlenkedtek, akik még így sem „fértek be” a hivatalos karhatalomba: országszerte számos „vörös brigád” alakult. Ezek az irreguláris csoportok szinte játszi könnyedséggel jutottak fegyverhez. Közülük a legismertebbek és legrettegettebbek az úgynevezett Lenin-fiúk karabéllyal, Steyr pisztollyal, sőt kivétel nélkül kézigránáttal is fel voltak fegyverkezve. Vezetőjük, Cserny József cipészsegéd e hónapok leghírhedtebb figurái közé tartozott. Böhm Vilmos hadügyi népbiztos ugyan több alkalommal is kísérletet tett a banda feloszlatására, ám a terrorlegényekkel bensőséges viszonyt ápoló Szamuely és népbiztostársa, Lukács (Löwinger) György ennek teljes foganatosítását rendre megakadályozta. Májusban a kétszáz fős banda nagy részét ugyan lefegyverezték, ám a kínzásokkor és gyilkosságokkor „legprofibbnak” bizonyuló 43 főt „a szárnyai alá vette” a Belügyi Népbiztosság politikai nyomozóosztályának szadista vezetője, Korvin (Klein) Ottó.

A vörösterror nyáron tetőzött, amikor a rekvirálásokkal agyonsanyargatott gazdák elkeseredett fölkeléseket robbantottak ki a Duna mentén. Szamuely – maga mellé véve a legkipróbáltabb Lenin-fiúkat – páncélvonatra ült, és faluról falura járva fojtotta vérbe a parasztmozgalmakat. Kalocsán, Abonyban, Dunapentelén és számos más településen rendeztek brutális vérengzéseket. A kivégzések végrehajtására a „fiúk” önkéntes alapon jelentkeztek, sokszor többen is megpályázva egy-egy szerencsétlen áldozat életének kioltását. A visszaemlékezések szerint a „legszorgalmasabb” hóhér a Debrecenből elszármazott Stern Mózes volt. Csak a véres körút alatt legalább ötven embert gyilkoltak meg. A kommunista rémuralom Váry Albert főügyész adatai szerint 590 áldozatot követelt. Többségüket formális ítélet nélkül, sokszor bestiális kegyetlenséggel ölték meg.

A tanácsköztársaság apológiájaként gyakran elhangzik, hogy Kun Béláék szembeszálltak az országot feldaraboló antanterőkkel, és a Felvidéken komoly katonai sikereket is elértek. A Vörös Hadsereg harcainak honvédő jellegét természetesen nem lehet tagadni – a tisztek és a legénység zöme is sokkal inkább az idegen megszállók elleni harc jegyében, mint az állítólagos „proletárhatalom” védelmében fogott fegyvert. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a kommunistákat csak és kizárólag ez utóbbi szempont vezette az egész hadjárat alatt. Ezt bizonyítja az ideológiailag megbízhatatlannak tartott Székely Hadosztály cserbenhagyása csakúgy, mint az a tény, hogy a tanácskormány nyugati elismerésének ígéretéért cserébe készségesen feladták a felszabadított felvidéki területeket. Amikor augusztus végén bekövetkezett a katonai összeomlás, lelkiismeret-furdalás nélkül magára hagyták a megalázott, kifosztott országot.

---

A vörös diktatúra első áldozatai

Cserny József és különítménye 1919. április 23-ra virradó éjjel túszszedésre indult.
A kommunista hatalomnak szokása volt, hogy a „potenciális ellenforradalmárokat” és más „gyanús, burzsoá elemeket” mintegy „megelőző célzattal” összefogdossák. Aznap azonban a Lenin-fiúknak rossz estéjük volt. A listájukon szereplő nyolc embernek csak a felét sikerült lefogniuk. A dühös terrorlegények úgy döntöttek, a kezükre került foglyokon vesznek elégtételt. A banda egyik rovott múltú tagja rámutatott a fiával együtt letartóztatott Hollán Sándor államtitkárra: „Ez a csirkefogó utasította el a kegyelmi kérvényemet!” Ez a felkiáltás egyenlő volt mindkettejük halálos ítéletével. Először a Duna-partra, a Lánchíd alá vitték őket, majd hosszan tárgyalták kivégzésük mikéntjét, például, hogy milyen típusú fegyverrel lenne célszerűbb agyonlőni őket. A két halálra rémült, remegő embert ezután felhajtották a hídra, és a korláthoz állították őket. A szerencsétlen apának először végig kellett néznie, ahogyan a fiát tarkón lövik, csak azután került sorra. A pisztoly első alkalommal besült, ám ez nem vette el a hóhérok kedvét a vérengzéstől. Újra betöltötték a fegyvert, és végeztek az idősebb Hollánnal is.

---

„Hatalmassá fog tenni bennünket a vér”

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.” E vészjósló szavakat Szamuely Tibor mondta Győrött, április 20-án. Ígéretét megtartotta, három nappal később Budapesten meggyilkolták a vörösterror első áldozatait, Hollán Sándort és fiát.