A munka és a termelés viszi ki az országot a gazdasági válságból

A munka és a termelés a kulcsa annak, hogy kilábaljunk a gazdasági válságból, nem a pénz – állítja Horváth János nemzetközi hírű közgazdászprofesszor, az Országgyűlés fideszes korelnöke. Szerinte először a fejekben kell fordulatot végigvinni, hogy kitörjünk végre a csapdahelyzetből, s továbbra is azt vallja, a magyar gazdaság képes jelentős, akár hétszázalékos növekedésre. Hogyan? – erről is kérdeztük Horváth Jánost a parlament őszi ülésszakának nyitánya előtt.

 
– A közvélemény, de a gazdaságpolitika is azzal követ el komoly mulasztást, hogy hajlandó elfogadni azt a nézetet, amely szerint a pénz a világ közepe, pedig pénzügyi, gazdasági problémáink megoldása nem a pénz, hanem a termelés és a termék – írta ön a Magyar Hírlapban ez év januárjában megjelent elemzésében. Mit szól ahhoz, hogy továbbra is a pénz – a költségvetés, az államadósság, az IMF–EU-hitel – körül forog minden, eközben a gazdaság továbbra sem nő, sőt az első fél évben egy százalékkal csökkent a nemzeti össztermék (GDP). Mikor és miképp lesz Magyarországon ismét érdemi gazdasági növekedés?

– Továbbra is terjeng Magyarországon és szerte a világon az a nézet, hogy a pénz határozza meg, irányítja, jelzi a gazdasági tevékenységek sikerét vagy sikertelenségét. Tévtanok fogságában vergődik a világ nagy része, és mi is ebben a világban küszködünk. Amikor önmagunkat nézzük és elcsodálkozunk, hogy miért is mennek ilyen rosszul a dolgok, miért ficamodott ki ennyire a gazdasági folyamatok menete, akkor mentségünkül szolgálhat, hogy hát így megy másutt is. Van egy-két kivétel, de távol Európától.

 – Gyakran és sokan azért bírálják a magyar kormányt, hogy „unortodox” gazdaságpolitikát folytat, a világgazdasági viharban széllel szemben próbál manőverezni. Ahelyett, hogy automatikusan alkalmazkodna a „mainstream” – egyébként kudarcot vallott – európai gazdaságpolitikához, a külföldi befektetők igényeihez, az IMF és az EU gazdasági és politikai elvárásaihoz.

–  Nekem az a véleményem, hogy nem szükséges sem a külső elvárásokhoz, sem a világ sikereihez vagy sikertelenségéhez mérni magunkat. Miért nem saját magunkhoz mérjük magunkat? Voltak idők, amikor jól csináltuk a gazdaságpolitikát, és volt, amikor nem. Előfordult, hogy Magyarország rendkívüli gazdasági teljesítményt produkált, például a második világháború után. Az akkori háborús veszteség, pusztulás, elszegényedés állapotából az ország „kidolgozta” magát alig két év alatt. Miért? Mert a munka volt a középpontban, szinte mindenki akart és tudott dolgozni, küzdeni, boldogulni. Én az akkori tapasztalataim alapján állítottam fel később, már amerikai egyetemi tanárként a tézisemet, hogy ami létezik, az lehetséges! Mi Magyarországon 1945-46-ban gazdasági csodát műveltünk, amikor a világ még csak botorkált, kereste a kibontakozás útját. Mi a termelésre figyeltünk oda, és bár nálunk volt a világtörténelem legsúlyosabb, legfájdalmasabb hiperinflációja, ez mégsem bénított meg bennünket. A gyorsuló inflációt a beruházások élénkítésére, munkahelyek teremtésére, a termelés ösztönzésére fogtuk be, a megtermelt javak összkínálatát egyensúlyba hoztuk az összkereslettel, s így kilenc hónappal a polgári demokratikus, patrióta erők választási győzelme után megcsináltuk a stabil pénzt.

– Kétszer azonban – mint Hérakleitosz óta tudjuk – nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Most, 2012-ben ön szerint mit kellene tenni a parlamentnek és a kormánynak, hogy a magyar gazdaság kijusson a gazdasági és szociális válságból?

– Amikor a kormányfő úgy látja és azt mondja, hogy a munka, a termelés a dolgok lényege, akkor jól látja és jól mondja. Ez az igazi kérdés, és a most kezdődő országgyűlési ülésszaknak ez a fő témája, még ha nem is mindig így mondjuk ki. Sok minden másról lesz szó, a pénzügyekről, a költségvetésről, az IMF-hitelről, mégis a lényeg az, hogy hogyan lesz több hozzáadott értéket termelő munka, és mit kell ezért tenni. Tévhit, hogy a pénz irányítja a dolgokat. A pénz a termelés és fogyasztás bonyolításának egyik tényezője, nem a hasznos érték maga, hanem annak mérője. Nem a centimétert esszük meg, hanem a centiméterrel mért kolbászt. Ki kéne hát nyitni az ajtókat, ablakokat, hogy áramoljon a kezdeményezést és szorgalmat jutalmazó szabad szellő, hogy bátorkodhassanak a képességek. El kell távolítani azokat a regulációkat, amelyek lassítják a gazdaság egészséges vérkeringését. Az adószabályoktól az építkezési, beruházási engedélyezési szabályokig, konkrét példákat említhetnék, hogy nálunk még mindig túl nagy a vállalkozásokat fojtogató bürokrácia. Hasonlatos probléma a monopolista gazdasági magatartás. A monopolistának az az érdeke, hogy csökkenjen az összkínálat, vagyis csökkenjen a termelés, mert akkor a változatlan kereslet mellett magasabb áron, monopoly profittal értékesíti a saját termékét. Ahhoz, hogy több vállalkozás több árut termeljen, erősíteni kell a gazdasági versenyt. Ehhez vannak eszközök a törvényhozás és a kormány kezében, csak használni kellene őket. A nagynál még nagyobb átok pedig az, amikor a gazdasági életet uraló monopolisták összefonódnak a politikai elit befolyásos csoportjaival, amiből elterpeszkedik az oligarchiák uralma. Sajnos Magyarország is oligarchiákkal terhelt ország.

 – Ezt el szokta mondani kormánypárti képviselőtársainak is?

 – Időnként igen, példálózva olyan újraelosztásokkal, amelyek bénítják a termelés hatásfokát, amíg izzítják a méltánytalanságokat.  

– A posztmodern globalista kapitalizmusban, az Egyesült Államoktól Nyugat- és Kelet-Európán át Oroszországig, sőt Kínáig talán nem fonódnak össze a gazdasági-pénzügyi és a politikai elitcsoportok, amelyek hatalmuk/vagyonuk növelése érdekében korlátozzák a versenyt?

 – Bár a jelenség valóban sok helyen tapasztalható, a kapitalista rendszernek ez nem szükségszerű velejárója, inkább torzulása. Abban a rendszerben, ahol szabadság van a piacon is és a politikában is, ott mindenkinek van lehetősége, hogy valamiképpen befolyásolja, mi történik a gazdaságban és a politikában. A fogyasztó szabadon dönt arról, hogy milyen árut, szolgáltatást vesz meg és mit nem, és ezáltal befolyásolni tudja a gazdasági folyamatokat. A választópolgár szabadon dönt arról, hogy melyik pártra szavaz vagy kit nem választ újra. Ez jobb politizálásra ösztönzi a választók bizalmáért versengőket. Ha egy ország lakossága él a szabadságával, akkor igenis befolyásolni tudja a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat.

– Hogyan tud választani a polgár a pártok közül, ha mindegyik azt ígéri, hogy ha ő kormányoz, akkor több lesz a munkahely, a jövedelem, a fogyasztás, emelkedik a jólét? Ugyanakkor 2006 óta nem tudunk kikecmeregni a gazdasági válságból, az idén ismét recesszióba kerültünk, és amíg 1998–2002 között hazánk évente két százalékponttal közeledett az EU átlagos gazdasági fejlettségi szintjéhez, 2002 és 2012 között összesen alig több mint két százalékponttal. Vagyis az elmúlt tíz évben gyakorlatilag leállt az európai felzárkózásunk. Hogyan mászhatunk ki ebből a csapdából?

 – Ahogyan 1998–2002 között. Ahogy Orbán Viktor manapság is mondja, mindenkinek, aki munkaképes, dolgoznia és termelnie kell, s ehhez a kormány igyekszik biztosítani a feltételeket. Ugyanakkor a második Orbán-kormánynak a megöröklött óriási terhek, az elmaradt fejlesztések és reformok miatt nehezebb a dolga, mint az elsőnek volt. A 2002–2010 közötti baloldali kormányzás vétke az, hogy eladósította és elszegényítette az országot, súlyos igát rakott a lakosság és a hazai kis- és középvállalkozások nyakába. Minden gondunk-bajunk ebből következik: a gazdasági válság, a pénzügyi problémák, a társadalmi-szociális feszültségek, az össznépi elégedetlenség, a rosszkedv, az apátia.

– A kormány ígérete és reménye szerint ha sikerül tovább csökkenteni az államadósság szintjét és ezzel párhuzamosan kordában tudjuk tartani az államháztartás hiányát, akkor lépésről lépésre az összes többi problémánkat is meg tudjuk oldani. Ennek szükséges előfeltétele-e megkötni az IMF–EU-val a hitelmegállapodást?

 – Persze, hogy érdekünk jó megállapodást kötni az IMF-fel és az EU-val, hogy olcsóbban tudjunk hitelekhez jutni. Emellett ajánlom azt is, hogy a Magyar Nemzeti Bank devizatartalékának egy részét termelőeszközként használjuk fel. Ma ez a tartalék holt eszköz, és nem növekszik addig, amíg az általa megvalósított beruházás, vállalkozás hozzáadott értéket termelvén majd terheket mérsékel.

– Ezzel a véleményével kisebbségben van még a Fideszben is?

 – Ezt elviselem, nem is ritkán. Így volt ez tizenöt éve is, amikor az Egyesült Államokból hazatértem Magyarországra, és azt mondtam, a magyar gazdaság képes hétszázalékos növekedésre. Majdnem mindenki csak mosolygott, aztán ez beépült a Fidesz gazdasági programjába, és az első Orbán-kormány alatt volt olyan időszak, amikor ezt megközelítettük, éppúgy, ahogyan sikerült 1945 után is. Azt mondom, ez ma is lehetséges. Mert ami létezik, az lehetséges.

 – Akkor is, ha most történetesen nyolc százalékra vagyunk tőle?

 – Igen. Onnan tudom ezt, mert ebben az országban, a magyar emberekben, közösségekben megvan ez a talentum, képesség és erő. Ha munkára ösztönző, kínálatépítő, növekedéspárti gazdaságpolitikával felszabadítjuk és mozgósítjuk a kis- és középvállalkozások, a családi gazdaságok sokaságának szunnyadó energiáját, akkor most is ki tudunk növekedni a gazdasági válságból. Következésképpen megoldjuk az emberek életét nehezítő-keserítő pénzügyi válságot. De először a fejekben, a politikusok, a vállalkozók, az emberek mentalitásában kell fordulat. Önbizalom, hit és akaraterő kell, hogy kitörjünk ebből a helyzetből. Bízzunk magunkban és egymásban, örüljünk annak, hogy cselekedhetünk, dolgozhatunk és hozzátehetünk valami jót ahhoz a világhoz, amelyben élünk.