Magyar Hírlap online

Forradalompótló fordulat

Élhetünk-e régvolt zendülések emlékéből, töltekezhetünk-e azok erejéből… amikor Adytól (is) tudhatjuk, hogy „a tegnapi forradalom is megvénül és hasat ereszt”.

Magyarország várakozik. A többség valószínűleg nem forradalomra vár – de egy nagy, mindent megmozgató és sok mindent elsöprő fordulatra. És ezt forradalmi változásnak is szokás nevezni! Ez ma a minimálprogram. A lényeg – az emelkedés. A szégyenteljes lesüllyedés után. A közelmúltbeli évek szégyene után meg a teljes leépülés jó négy évtizedes korszaka után.

Forradalom van: ezt Ady írja 1908 márciusában, amikor persze nem volt forradalom, volt viszont az emberekben várakozás. „Érzi-e, látja-e, tudja-e Magyarország, hogy most voltaképpen a negyvennyolcas időket csinálja újra?” – kérdezi a költő, s mint a vándor, aki az éjszakában nagy hanggal bátorítja magát, folytatja: „Új negyvennyolcban vagyunk, új szabadságharcban, új forradalomban – az egykori fiatalságunk nélkül.” Na persze, az a húsz év előtti fiatalság hiány­zik. De van itt egy egészen új, már harcos és még elszánt generáció. Őket nem bénítja az emlék, amit Tamáska Péter egy tanulmányában nyers realizmussal foglal össze: „A szocialista társadalom felső szintjein a Petőfivel való érintkezés mindig megengedő, de igen óvatos volt. Az 1948-as centenárium alkalmával a Párt hónapokkal előtte megbeszélte, hogyan vágja díszbe magát az egész ország előtt. Kádár alatt a gumibot és a szavalóverseny dominált. Volt valami gyászos az egészben: állandóan a népre és a szabadságra kellett hivatkozni. S még kínosabb volt, hogy ott lenn a mélyben Petőfi volt az egyetlen költő, akit nemcsak elfogadtak, de szerettek is: versei egy jobb hazát és egy jobb nemzetet jelentettek. (Egy szépecske hazát, a forradalmár csípős ideggócai nélkül.) Mit szólna Sándorunk a hon mai posztkommunista világához, amelyben éppúgy verik a magyar zászlóval tüntetőket, mint a szép hetvenes-nyolcvanas években? Mit szólna az 1949-es, negyven éven át tartó proletárdiktatúra alapítóinak unokáihoz? Bizonyára rájuk pirítana, ahogy gróf Károlyi Lajost is megleckéztette őseiért: – Ugyan mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni, hiszen apja, nagyapja, szépapja áruló volt!” A megleckéztetés persze csak gyönge fájdalomcsillapító az árulásokkal fertőzött mindenna­pokban, az árulókkal betelepített szűk körletben.

Az ország most várakozik. Régi kérdésre vár választ, amit a költő feltett már 1908-ban: „Akik politikailag vezetnek néhány esztendő óta bennünket, méltóak-e arra, hogy egy históriai nemzettel élet-halál játékocskát játsszanak? … Vagyunk-e mi ez idő szerint Európában s a kerek világon annyira népszerűek, hogy legalább egy kisujj nyúljék értünk, ha baj lesz? … Ha nem tudunk, mert nem tudunk, igazi forradalmat csinálni, csináljuk végig ezt a gyászos, szekunder forradalmat?”

Magyarországon 2010-ben már­ciusi forradalom helyett áprilisi fordulat ígérkezik. Igyekezni kell, nehogy az összegyűlt erő, nemzeti energia is megvénüljön, hasat eresszen.