Magyar Hírlap online

Forradalmi párhuzamok

Lehet-e beszédesebb eredménye egy szabadságharcnak, mint az, hogy a függetlenségéért küzdő nemzet visszakerül a nagy földrajzi térképekre. Hermann Róbert hadtörténész szerint ez is megesett 1848–49-ben. Vele beszélgettünk március 15-ről.



– Kétségtelen, hogy élő, üzeneteket hordozó 1848–49-nek az ünnepe, de napjainkra nem szorította egy kicsit hátrébb a jóval közelibb ’56-os forradalom emléke?

– Nem. Lényeges különbség a kettő között, hogy március ünnepét a társadalom minden tagja és persze a közélet, a politikai élet minden szereplője is magáénak vallja. Ráadásul a helyi közösségek életében is roppant fontos szerepet játszik. Vannak olyan települések, ahol szinte egész évben nem történik semmi különös, ám március 15-én fellobogózzák a házakat, összejönnek az emberek, s egy szép megemlékezést is tart a falu. Összeszámoltam, 1998 óta hétszáz kötet jelent meg 1848–49 történetével kapcsolatosan, jellemző, hogy ennek az ötven százaléka helyi kiadvány.

– Mindig ilyen egységesítő ereje volt az ünnepnek?

– Igen, és mindig fontos volt. A Bach-korszakban például az első jelentős politikai tüntetést is 1860. március 15-én rendezték. A kiegyezésig csak pincékben, kocsmák hátsó szobáiban emlékezhettek meg az emberek a szabadságharcról. Ha lebuktak, akkor az osztrákok éppen akkora büntetést szabtak ki rájuk, mintha részt vettek volna a szabadságharc katonai akcióiban, persze tiszti rangban.

– Nyilván nem volt véletlen, hogy az 1956-os forradalom leverése után a „márciusban újra kezdjük” jelszava keringett mindenütt.

– Az ’56-os forradalom egész szimbolikája nagyon erősen kötődött 1848-hoz. Elég, ha csak a nagy Bem téri tüntetést említem, vagy a Kossuth-címer újraéledését, de az sem volt véletlen, hogy ’56 rendfenntartó ereje is nemzetőröknek nevezte magát, vagy az, hogy a néphadsereget újra honvédségnek akarták hívni. A megtorlás folyamata is hasonló volt. Egyrészt megint kivégezték az ország miniszterelnökét, méghozzá olyas­miért, amit el sem követett, másrészt pedig nem voltak kivételezett rétegek, a bosszú az egész társadalomból szedte az áldozatait, a kétkezi munkásoktól a politikai elitig.

– Azt mondjuk, integratív ünnep, De néha manapság is hallani egy-egy renegát félmondatot valamelyik politikus nyilatkozatában. Például hogy csak az ország fele támogatta a szabadságharcot. Így volt ez?

– Nem. Kétszázezer honvéd és hatszáz ezer nemzetőr – ha csak a családtagjaikat vesszük, ez már eleve három, három és fél millió ember! Más kérdés, hogy a szintén országlakos nemzetiségek és a társnemzetek nem érezték magukénak a szabadságharcot, ellene is fordultak. Tény, hogy a reformkori újkonzervatív politikai tábor inkább Bécs szárnyai alatt képzelte el a jövőt, s így akart jobbító változtatásokat kicsikarni az udvartól. Ennek az érvelésnek is voltak reális elemei. Hadd tegyem hozzá, 1848 márciusáig senki sem gondolt a birodalomból való kiszakadásra. Addig Kossuth is csak arra törekedett, hogy Magyarország egyenjogú legyen Ausztriával. Batthyány Lajos ezt úgy fogalmazta meg, hogy az ország a birodalom része, de nem alárendeltje. E mögött természetesen gazdasági követelések is álltak.

– Miért futott zátonyra ez az úgynevezett „békés törekvés”?

– Mert Bécs nem hajlott az együttműködésre. Erőből politizált, nem hallgatott meg és nem teljesített semmit. Ezért szenvedett vereséget Széchenyi is Kossuthtal folytatott hírlapi vitájában. Más kérdés, hogy Bécs messze felülértékelte magát. Ezért is volt szüksége aztán külső segítségre a szabadságharc leveréséhez.

– Miként tekintett a magyarok küzdelmére a cári udvar?

– I. Miklós és a hivatalos orosz politika minden forradalmat életveszélyesnek tartott. Hitték, ha a Habsburgok meggyengülnek, előbb-utóbb az orosz megszállás alatt élő Galícia is függetlenné akar válni, s ebben az új, szabad Magyarország minden erejével segíteni fogja. Előtérbe került tehát a felosztott Lengyelország és a lengyel szabadság ügye. E ponton a poroszok is észbe kaptak, olyannyira, hogy fel is ajánlották a segítségüket a magyar szabadságarc leverésére, csak nehogy átterjedjen a folyamat lengyel földre. Másrészt az orosz tisztikar csak katonai ellenfélnek tartotta a magyarokat, és semmiféle gyűlöletet nem mutatott irántuk.

– Elismerték a honvédek harci erényeit?

– Hogyne! Meglepte őket a honvédség szervezettsége és hozzáértése. A váci csatában például meg voltak győződve arról, hogy francia tüzérek kezelték a magyar ágyúkat. Olyan pontosan lőttek a mieink, hogy az oroszok azt mondták, ezt a „művészetet” képtelenség egy év alatt megtanulni.

– Általában szabadságvágyról, füg­getlenségről szoktunk beszélni, de milyen konkrét erők és energiák mozgatták 1848–49-ben a magyarokat?

– A társadalom nyolcvan százaléka jobbágyi sorban élt addig, felszabadításukkal ők lettek a forradalmi átalakulás legfőbb nyertesei. Sajnos 1989-ben ez éppen fordítva történt.

– No igen, de mi vitte akkor az események forgatagába az arisztokraták jelentős részét?

– Függetlenségre törekedtek, és úgy gondolták, hogy a jobbágyfelszabadítás a legkevesebb, amivel meg lehet úszni a folyamatokat. Ott lebegett előttük az 1846-os lengyel nemesi felkelés példája, amikor a Habsburg-udvar a lengyel parasztokat fordította saját uraik ellen. Bécs pénzt fizetett egy-egy levágott és beszolgáltatott lengyel nemesi fejért.

– Úgy tartja a közvélemény, 1848-49 volt történelmünkben az a pont, ahol összekülönbözött a magyarság az ország határain belül élő nemzetiségekkel, s innen eredeztethetők a szomszédainkkal fennálló mai konfliktusaink is.

– Korábban is megvolt a szembenállás, de ekkor nyílt lehetőségük a nemzetiségeknek, hogy önálló törekvésekkel lépjenek fel. Paradox módon mindezt a magyar forradalmi átalakulás, a szabaddá lett közélet tette lehetővé nekik.

– Kimondhatjuk-e, hogy az 1848–­49-es forradalom és szabadságharc teremtette meg a modern magyarságtudatot?

– A legteljesebben. Tömegeket meg­mozgató földindulás volt, tényleg csak 1956-ot lehet mérni hozzá.

– Maradtak még fehér foltok az események krónikájában?

– Igen. És nekünk, kutatóknak még sok tennivalónk van. Nemrég például kollégámmal a forradalom nagykanizsai történetét dolgoztuk fel. Kiderült, mennyire mélyen megosztott volt a város lakossága, egy korabeli választási gyűlésen emiatt verekedés tört ki, és halálos áldozat is volt. De a Nagykanizsán állomásozó horvát csapatokat egy emberként kergette el a város lakossága több ízben is. A helyi kutatásokban sok újdonságra számíthatunk még, szinte teljesen feldolgozatlan a megyei és a városi levéltárak 1848–49-es anyaga. Emellett olyan nagy területek érintetlenek még, mint például a szabadságharc gazdaságtörténete. Érdekes kérdés, hogy miként állhatott ellent oly sokáig az az ország, amely fejletlen mezőgazdasággal, rossz infrastruktúrával és szinte csak manufakturális iparral rendelkezett.

– Milyen hírünket költötte a világban a szabadságharc?

– 1848-ban az ország mint független állam visszakerült az újabb térképekre. Egyébként 1853-ig, a krími háborúig tartott az érdeklődés irántunk. No de az akkora volt, hogy Klapka emlékiratait például még svéd nyelvre is lefordították.