Magyar Hírlap online

Van vagy nincs, ami van?

Mélymagyar

A beszélgetés résztvevői: Bíró Zoltán és Reiner Péter
Házigazda: Bayer Zsolt
(részlet)

Bayer Zsolt: 2001-ben a Népszabadságban megjelent egy cikk Tamás Gáspár Miklós tollából Új zsidó nacionalizmus címmel, ebből fölolvasok egy részt: "A tisztességes demokraták is szemforgató, álszent közhelyek szajkózására kényszerülnek, amelyek közül a legképtelenebb, hogy zsidókérdés nincs. Már hogyne volna. Ha a társadalom fontos csoportjai azt gondolják – bár ha ez nem kívánatos –, hogy márpedig zsidókérdés van, akkor van zsidókérdés" – írta TGM a Népszabadságban. Egyszerű a bevezető kérdésem: van vagy nincs?

Bíró Zoltán: Úgy tapasztalom, hogy egyre inkább van. Nem volt ez mindig így, és nem kellene ennek lennie, de ha provokálnak, ha naponta elmondják a nép egy részének azt, hogy te antiszemita vagy – akkor elgondolkodik rajta. Érettségiig jószerével azt sem tudtam, mi az, hogy zsidó. Ahol szóba jött, az az egyetem volt. Zsidó csoporttársainkkal egyébként nagyon jó viszonyban voltunk, volt ízlésbeli különbség, volt politikai nézetbeli különbség, ezek elő-előjöttek, és még akkor ezeket meg lehetett beszélni, aztán már nem.

Reiner Péter: A legelső gondolatom az a kérdés fölvetésekor, hogy lehet-e Magyarországon, a mai kettészakadt országban fogalmi rendszerekben együtt gondolkodni. Ugyanazt értik-e a hallgatók, a nézők, mint az üzenet küldője. Mert ha ezt nem tisztázzuk, akkor vannak jóindulatú és szándékos félreértők. Vállalva zsidó származásomat, és büszke magyarságomra – ezt mindig el szoktam baráti körben is mondani –, tízéves koromig gond volt számomra, és sokk volt a zsidó fogalmi rendszer megismerése, mert anyám, hiába tettem fel a kérdést, nem válaszolt. Megtámadtak 2006 őszén, amikor az október 23-i forradalom és szabadságharc évfordulójára készülődtünk barátaimmal, és rossz időben, rossz helyen voltam. A Gerlóczy utcában a rendőrök ütöttek-vertek, és a legbutább megoldást választottam, amikor azt mondtam, hogy hatvankét év után ütitek a zsidókat a pesti utcán újra, fiúk? Láttam, hogy megdöbbent az ütő, de azért még kettőt rám vágott. És akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy mit jelent ez a dolog, zsidónak és magyarnak lenni, másfelőli megközelítésben. És amikor eljutottunk Brüsszelbe, barátaimmal, vállaltam azt, hogy valljunk színt, hogy bemutassuk, mi történt velünk valójában, akkor minket felsült Júdásoknak neveztek, olyan valakik, akik a régi rendszer működtetésében aktívan részt vettek.

B. Zs.: Szándékom szerint ez a beszélgetés elsősorban nem az én cikkemről szól, de azt mindenképpen el kell mondjam – önkritikát gyakorolok –, hogy az a mondat, hogy "…indok-zsidóink, akiknek a puszta létezése indokolja az antiszemitizmust", ott elkövettem egy hibát, nevezetesen azt, hogy nem a puszta létezésük indokolja, hanem a szavaik, tetteik, cselekedeteik. Azt gondolom én, hogy így lett volna helyes, hiszen valakinek a puszta létezése nem indokolhat semmit, csak az, amit tesz. De továbblépve, akkor van még egy fogalom, amivel vagdalkozunk, nevezetesen ez az antiszemitizmus. Kétségtelen tény, élnek ma Magyarországon emberek, akik ha meghallják azt a szót, hogy zsidó, akkor gyakorlatilag semmi más nem fog eszükbe jutni, csak Kun Béla, meg Rákosi Mátyás, meg Péter Gábor. Én azt gondolom, hogy akinek a zsidó szó hallatán ez bír eszébe jutni, semmi más, az az antiszemita. Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy élnek velünk itt, ebben az országban zsidó emberek, akik ha meghallják azt, hogy magyar, akkor semmi más nem fog eszükbe jutni, csak Szálasi Ferenc meg Auschwitz.

B. Z.: Akit az ávón összevertek, megkínoztak, vagy akit a nyilasok vertek össze és kínoztak meg, azoknak nyilván ez mélyen az idegeikbe vésődött, és természetes, hogy nekik eszükbe jut rögtön Péter Gábor vagy Szálasi. De én a problémát nem ebben látom. Nézzük meg azt, hogy mi történt itt 1989–90 óta. Ugye itt eladtak egy országot, tehát megtörtént az, amire mi se számítottunk, és a magyar társadalom zöme nem számíthatott, hogy egyszer csak egy hatalmas, kiszolgáltatott tömeg lesz a társadalomban, szerencsétlen emberek tömege. Nem számítottunk arra, hogy a tőke, amelyik ide beáramlik, az ennyire kíméletlen lesz, és kétségtelen az, hogy ennek a kíméletlen tőkének egy jelentős része a zsidó nagytőke. Na most ez az egyik oldala a dolognak. A másik oldala az, hogy ha én azt nézem, hogy mit jelent egy nemzetnek az integritása, szuverenitása, az nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a saját államának a szuverenitását is jelenti – tehát nem általában a társadalmat, az államot is –, az államot pedig a pénzzel tartják kézben. Tehát ahol a gazdasági hatalom van, ott tudják megvásárolni a médiát, ott tudják megvásárolni a sajtóhatalmat, és a kettővel együtt a politikai hatalmat.

B. Zs.: Nemrégiben Tomi Lapid, valaha Izrael miniszterelnök-helyettese, adott egy interjút az egyik napilapnak, és a következőket fejtette ki: ha egy zsidó bírál zsidót, az rendben van. Ha egy nem zsidó bírál zsidót, akkor az abban az esetben is antiszemitizmus, ha történetesen a nem zsidónak igaza van.

R. P.: Ez egy magas labda. És engedtessék meg, hogy le is csapjam. Van Magyarországon egy párt, amelyik ezt a Tomi Lapid-véleményt áttételes formában a politika hivatalos szintjére emelte. A Szabad Demokraták Szövetsége. Ennek a pártnak nem sok kapcsolata van a zsidósággal – hivatalosan –, mégis oly módon zsarolja a zsidóságot, hogy a politika szintjére emelte, hogy az 1945 után történtekről, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt történtekről bárkinek más véleménye van, ami eltér az SZDSZ-étől, az antiszemita alapvetés és vélemény. De ha tovább gondolkodom ezen a problémán, amit Lapid úr véleménye sugall, akkor lehetetlenség egy picit nem visszamenni a történelemben, mert nálunk, zsidóknál az is borzasztóan fontos, amiről hivatalosan nem beszélünk, és amiről hallgatunk. A hallgatásunk. Hallgatunk 1919-ről, csak érintve a problémákat, mi is történt Szegeden, hallgatunk a Héjjas- és a Prónay-különítmények zsidó tiszti tagjairól, hallgatunk az iszonyatos holokauszt után hazatérők tömeges elmeneküléséről a bolsevizmus elől, a középosztály elmeneküléséről 1946–47-ben, hallgatunk ’56 olyan hőseiről, akik fegyverrel a kezükben haltak meg. Most nyitjuk majd ki Pandóra szelencéjét barátaimmal talán, hogy a pontos és iszonyatos számot ’56-ról megismerjük. És ezeknek a zsidóknak a többsége nem volt párttag. Szerette a szabadságot, és szerette a hazáját. És akkor elérkezünk 1990-hez, alakul egyesület formájában a zsidó közképviselet, és olyan emberek kerülnek a közképviseletbe szószólónak, akik közül jó néhánynak igen súlyos "történelmi" – idézőjelben – múltja van a tekintetben, hogy a diktatúra, a bolsevista rendszer működtetésében részt vett, kiszolgálta, III/III-as tisztként, munkásőrként, tartó tisztként, besúgóként. És ez a közképviselet kisajátítja magának a zsidó véleményt. A zsidóság épp olyan sokszínű, mint a magyarság maga, a véleménye is sokszínű, és hogy ez a közképviselet nem tükrözheti a magyarországi zsidóság véleményét, az evidencia. Mégis kisajátítja.

B. Z.: Kétségbeejtő helyzetnek tartom Magyarországon is és a világban is, hogy nincs egyenlő mérce, soha nem érvényesült még ilyen durván kettős mérce.

R. P.: Egy napilap hasábjain tavaly azt írtam: "Azok közül, akik manapság nagyon szeretnek Izrael-barátként feltűnni, sokan köpönyegforgatók. A szovjet diktatúrában a hangadó zsidók jó része a hivatalos retorikát követte: Amerika az ellenségünk, Amerikának barátja Izrael. Az ellenségem barátja pedig nekem is ellenségem, tehát Izrael ellenség." Akik ebbe a sorba évtizedekig beálltak, most meg Izrael-pártiak, hogyan lehetnek hitelesek a magyarok vagy a zsidók előtt, hogyan lehetnek közképviseletben? Én azt mondom, az a minimum lenne, hogy aki a régi rendszer működtetésében szerepet vállalt, az tűnjön el a politikából, a közképviseletből. El kell tűnnie. Ennek súlya van.

A filmes változat az Echo Tv menüpont alatt érhető el.