Magyar Hírlap online

Brüsszel. Kell, nem kell?

A júniusi Európai Parlamenti választások kimenetelét számos országban kiszámíthatatlannak ítélik, leginkább az unió iránti érdeklődés csökkenése miatt mindenütt alacsony részvételre számítanak. Magyarországon is inkább a csalódás a jellemző, már csak amiatt is, hogy öt évvel ezelőtt minden párt és szócső diadalként ünnepelte az ország uniós tagságát, és előre vetítette a boldog jövőt, ami igencsak elkerülte az országot. Aki mégis elmegy szavazni, annak a gondolatát sokkal inkább belpolitikai álláspontja befolyásolja. A várakozások egyértelműen lényeges Fidesz győzelemmel számolnak.

Érdekes odafigyelni a szocialista politikusokra, akik – megnyilatkozásaik szerint – elégedettek az Európai Unióval. A Népszabadság Tabajdi Csaba szocialista EP-képviselőt kérdezte: – hogyan értékeli ötéves EU-tagságunkat? Elszomorítja-e, hogy az emberek döntő többsége a saját életében nem érez kedvező változásokat? Tabajdi azt válaszolta, hogy az Európai Unió vívmányai szinte észrevétlenül épülnek be mindennapi életünkbe, ezek hiányát nagyon komolyan érzékelnénk, ha eltűnnének. Gondoljunk az üzleteinkben található nyugati színvonalú árukínálatra, a magyar cégek előtt megnyíló európai piacra, a schengeni határok szabad átjárhatóságára, a minket védelmező, egyre szigorúbb fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi előírásokra, a külföldi tanulási és munkavállalási lehetőségekre vagy az elképesztően egyszerűvé váló utazásra.

Szili Katalin, az Országgyűlés szocialista elnöke ünneplő emlékezést mondott az ötéves évfordulón:
– A csatlakozással egy – a rendszerváltással reális lehetőséggé vált – nemzeti álom teljesült. Olyan esemény volt ez öt évvel ezelőtt, amelyet a nemzet döntő többsége és a politikai osztály mindvégig támogatott. Maga a csatlakozás ténye korábban szinte elképzelhetetlen távlatokat nyitott meg gazdasági felemelkedésünk területén. A schengeni övezethez való csatlakozással megtapasztaltuk, hogy milyen a határok nélküli Európa, milyen együtt élni sorompók nélkül. Csatlakozásunk nemzeti sikere többek közt az is, hogy új minőségben kerültünk közös térségbe a felvidéki, a muravidéki, az őrvidéki, majd 2007-től a partiumi, erdélyi és moldovai magyarsággal.

Lehet, hogy illő és előírásos csupa szépet mondani ezen a fiatal évfordulón, de az uniós tagság vajmi keveset változtatott azon a folyamaton, ami a rendszerváltoztatással elindult. A nyugati gazdasági rendszerre áttérés mérlege nagyon felemás, jó is, rossz is, a magyarok, és velük együtt a szovjet uralom alól felszabadult népek, jobbat várnak, és joggal. Az "üzleteinkben található nyugati színvonalú árukínálat" a szovjet-idők után nagyszerű élmény volt, de mivel járt ez az áldás? Tönkrement az a kevés magyar ipar is, és bizony nem az lett az eredmény, hogy "a magyar cégek előtt megnyílt az európai piac", hanem az, hogy a nyugati cégek berendezkedtek az országban. Miféle "szigorú fogyasztóvédelem" az, ahol a minőségi magyar gyümölcs helyett a nyugati selejt kapható?

Nem járnánk a valóság talaján, ha Magyarország Nyugat-Európához való kapcsolódását az Európai Unióba történt belépésében jelölnénk meg. De még az 1989-es rendszerváltoztató események sem tekinthetők a csatlakozás kezdetének. A ’70-es évek elején Magyarország – majdnemhogy kivételesen a KGST-országok közt – exportlehetőséget épített ki nyugat felé, főleg vegyipari és élelmiszeripari termékeivel, amiért korszerű gépeket kapott. Viszonylagos jólét keletkezett ebben az időben, ez volt a gulyáskommunizmus. A válság is nyugatról jött, a kőolajár-robbanásnak nevezett elszámolási rendellenességben a magyar külkereskedelmet súlyos cserearány-veszteség érte. A külkereskedelmi mérleghiányt hitelfelvétellel fedezték, ami által az ország az uzsorások hálójában mindinkább összekötözött állapotba került, majd a KGST felszámolása után a hitelezők átvették az irányítást.

Lóránt Károly közgazdásztól tudjuk (A magyar gazdasági válság háttere, Magyar Nemzetstratégia), hogy az Antall-kormány – bár volt rá lehetősége – nem kérte az adósság leírását, féltve a "hitelképességet", "mert liberális közgazdászainknak meggyőződésük, hogy az adósság-leirattatás vagy átütemezés helytelen dolog. A magyarországi piaci reformok kőzül már a rendszerváltás előtt megkezdődött a dereguláció és a liberalizáció. Az ország politikai vezetői a hetvenes évek végétől fokozottan nyitottá váltak a piaci típusú reformokra, így politikai döntések születhettek az állami szabályozás és a támogatások leépítéséről, akkor amikor az állami tulajdon lebontása még nem volt napirenden. A nyugati adó- és árrendszerhez való közelítés szempontjából döntő lépést jelentett az általános forgalmi adó (ÁFA) és a személyi jövedelemadó (SZJA) bevezetése 1988. január elsejével. 1990 végéig a fogyasztói árak csaknem 90 százaléka szabad áras kategóriába került.

Magyarország már a rendszerváltáskor is a világ egyik legeladósodottabb országa volt. A helyzetet jelentősen tovább rontotta a rendszerváltást követő kereskedelmi és pénzügyi liberalizáció, valamint a privatizáció. "Magyarországon a külföldi tulajdonnak nemzetközi összehasonlításban is egyedülállóan magas hányada alakult ki. A bank és biztosítási szféra majdnem egésze, a feldolgozó ipar közel háromnegyede, a termeléshez kapcsolódó szolgáltatások mintegy fele külföldi kézben van. A külföldi tulajdon extrém magas aránya nem teszi lehetővé önálló, az ország érdekeinek megfelelő gazdaságpolitika kialakítását."

Ami Magyarországgal történik immár évtizedek óta, az nem külőnleges eset, pontosan egybevág azzal a gazdaságpolitikai irányzattal, amely Amerika révén rátelepedett az egész világgazdaságra, amely általánosan globalizációként ismert.

Mándoki Andor közgazdász megfogalmazásában: "Az 1980-as évek második felében Washingtoni Konszenzus néven vált ismertté közgazdasági dogma szintjén a globalizáló gazdaságpolitika alapvető törekvése a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció. Magyarán: az állami vagyon lebontása, a tőke és munka szabad vándorlása, valamint az állam lebontása. A programot a fejlődő és a kelet-európai államokban azért hozták létre – a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap irányítása alá helyezve az egyes országok gazdaságát –, hogy megkönnyítsék a tőke, a befektetők behatolását."

Ebben az időben Nyugat-Európában még érvényben volt a kapitalizmusnak enyhébb fajtája, amit szociális piacgazdaság néven ismerünk, vagyis amely szociális felelősséggel viszonyult, alkalmazkodott az állam adópolitikájához és munkásvédelmi, jóléti szerepéhez. Ami tőke Magyarországon megjelent, az nem találkozott ilyen megkötöttséggel. Erről szól Mándoki: "Magyarországon három párt is programjába vette a szociális piacgazdaság megvalósítását, és mégsem az jött létre. Miért? Van egy kozmopolita liberális párt Magyarországon, a Szabad Demokraták Szövetsége, és eddig ismeretlen okok következtében ennek akarata érvényesült a politikában. Az SZDSZ szándékából valósult meg a globalizáló program."

Mint láttuk, a "Nyugat" benyomult Magyarországra, és berendezkedett. 2004-ben Magyarország tagja lett az Európai Uniónak. A nagy kérdés az, hogy a rendszerváltoztatással Magyarországon berendezkedett gazdasági érdekeltségek miként viszonyulnak ahhoz az új politikai képlethez, ami létrejött az ország uniós csatlakozásával. Ha elfogadjuk azt a nyilvánvaló valóságnak megfelelő megfogalmazást, hogy a szovjet fogságból kiszabadult és védtelen országot nyugatról meghódították gazdaságilag, akkor feltesszük a kérdést, mit tud kitermelni az ország, gazdasági talpraállása érdekében, abból a lépéséből, hogy feladva szuverenitásának jelentős részét, egy nagy egységben remél védettséget? Még kétkedőbben fogalmazva: Nyújt-e védelmet az Európai Unió az ország hódoltatóival szemben, avagy uniós igazolást kap a hitelezői nyomorgatás?

Lengyel László a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója, az SZDSZ üzleti és politikai köreinek ötletmestere, ideológusa, mindmáig egyik fő megmondója annak, hogy egyetlen helyes út van, amit követni kell, az pedig az, amit a Világbank előír. A Heti Világgazdaságban írja:

"A gyönyörű májusi napokban, az egyre romló gazdasági helyzetben nem sok politikai mozgástér maradt. A kérdések leegyszerűsödtek. Akarsz együttműködni a nemzetközi pénzügyi és politikai szereplőkkel (IMF, Világbank, Európai Unió, ECB, EBRD, EIB, illetve Merkel Németországával, Sarkozy Franciaországával, Obama Amerikájával, Putyin-Medvegyev Oroszországával, a visegrádiakkal) vagy sem? Ez kötelező megszorítási csomagot és reformokat jelent, teljesíted vagy sem?"

Ebben a revolveres megfogalmazásban az Európai Unió (a zárójelben felsoroltakkal együtt) része annak a nehézségnek, ami rátelepedett Magyarországra. Közli a komprádor-apparatcsik, hogy nincs más út: "A kormány, az MSZP, az SZDSZ és az MDF többé-kevésbé belenyugodtak, hogy sorsunk a nemzetközi piacon dől el, a nemzetközi intézményekkel kell megfelelő tárgyalásokat lefolytatnunk, feltételeket kialkudnunk, hogy túléljük a válságot. Ide jutott Kádár János pártelnök 1982 tavaszán, amikor az IMF-be való belépés és hitel mellett határozott."

És ekként gúnyolódik: "A Jobbik a magyar ember, magyar gyárban, magyar árut, magyar pénzért, magyar akarattal kiutasítaná az országból és a világból a minket meghatározó nemzetközi intézményeket. Magyar megoldás nincs, de lehet benne hinni. A népesség 10–15 százaléka nagyon hihet, 40–50 százaléka kicsit reménykedhet, de titkon mindenki tudja, hogy semmire se megy turulos, etelközi, árpádsávos álmaival a világban, a Lehel téri piacon. Orbán Viktor mindent meg fog oldani. Nem tudjuk, hogyan, nem tudjuk, milyen áron, de az egyszerre lesz világméretű és magyar. Lefejezteti a fő bűnösöket a vár piacterén, börtönbe záratja a kisebb gonoszokat, és mi visszakapjuk munkahelyeinket a tisztaszívű magyar vállalkozónál, aki emeli béreinket, öregeink megkapják tizenharmadik és tizennegyedik havi nyugdíjaikat a becsületes magyar államtól, vállalkozóinknak radikálisan csökken adója, s így mindenkit legyőznek a nemzetközi versenyben."

Az Európai Néppárt (European People's Party, EPP) a legnagyobb európai politikai párt. Az 1976-ban alakult szervezet tagjai Európa kereszténydemokrata és konzervatív pártjai. Elnöke Wilfried Martens, egyik alelnöke Orbán Viktor. A Magyar Nemzet Online-ban olvassuk: "Egyértelmű, hogy Magyarország ez alatt a hét év alatt elvesztette korábbi pozícióit – mondta el a Fidesz kampányrendezvényén Wilfried Martens, majd kijelentette: – Orbán Viktor mindig is képes volt arra, hogy nehéz időkben bebizonyítsa, hogy a nehézségekkel küzdő gazdaságot átállítsa a helyes pályára. Martens leszögezte, hogy az elmúlt 30 évben fejlesztették és megvédték azt, amit úgy neveznek, hogy értékek uniója. Az unió az az egység, amelyet az európai nemzetek közösen vallhatnak, az a kereszténység és a humanizmus. Az EU nem egy szuperállam. Közös európai politikát kell kidolgozni az illegális bevándorlás ellen. Szeretnénk egyesíteni Európát, közös energiapolitikát és erős transzatlanti viszonyt az USA-val."

Amikor arról kérdezték, hogy mit javasol az európai jobbközép Magyarországnak, ezt válaszolta: "Nem kell visszatérnünk a baloldali módszerekhez, amelyek munkahelyeket pusztítanának el, és csökkentenék Európa szerepét a világban. Meg kell teremtenünk a szabad és felelős szociális piacgazdaságot, amely ökológiailag is megállja a helyét, fenntartható."

Az Európai Unióban az a nagyszerű, hogy nem egységes. Minden vélemény megnyilatkozhat. Éppen sokrétűsége miatt határozatlan és ingatag, de azt is tudni kell, hogy a politikai irányzatok küzdőtere nem nála, hanem a tagországokban van. Ott realizálódik, hogy milyen szemlélet, milyen gazdaságpolitikai filozófia érvényesül. Egyelőre a neoliberalizmus uralkodik. A júniusi választáson várhatóan megerősödik az Európai Unióban a konzervatív jobboldal

Endreffy Zoltán megfogalmazásában a neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le: "Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben."

Tehát mindezekkel szemben áll, minden kiharcolt eredmény ellen tör a mai neoliberalizmus, amit Európa országaiban a társadalom védelmében létrehoztak. Keletről a bolsevizmus tette, nyugatról az angolszász neoliberalista globalizmus rombolja az európai életrendet, amivel szemben Európa nyugati felének társadalmai védettebbek, vannak tartalékai és ellenálló erejük, de a szovjet szövetséges által vasfüggyönygulágban átnevelt, társadalmi és gazdasági rendjében megroppantott társadalmak védtelenek.

Az európai népek egységszervezetére szükség van, az Európai Unió az egyetlen remény a feltámadásra. Történelmi parancs. De még nincs abban a helyzetben sem, hogy felismerje ilyen szerepét. Pedig utóbbi időben kap elég figyelmeztetést. Május 15-i hír szerint több tízezren tüntettek Brüsszelben számos európai szakszervezet felhívására, azt követelve, hogy az uniós tagországok törődjenek jobban a munkavállalókkal a gazdasági válság közepette. A demonstrálók több olyan intézkedést tartanának szükségesnek, ami a munkahelyek megőrzését célozza. "Új társadalmi megállapodást" szorgalmaznak, amelynek alapján "a munkások megkapják ugyanazt a védelmet, amit a bankok kaptak". Mintegy 350 ezer ember vett részt tüntető felvonulásokon Madridban, Brüsszelben, Berlinben és Prágában, több kormányzati intézkedést sürgetve a munkahelyek megvédésére, és követelve, hogy "a pénzügyi kapitalizmus túlkapásai soha többé ne dönthessék romba a világgazdaságot"

A nagy európai tüntetések kifejezték a dolgozók elszántságát annak követelésében, hogy a világgazdasági rendszert felül kell vizsgálni és a bankokat szigorú ellenőrzés alá kell helyezni, szükség van a pénzügyi piacok szorosabb ellenőrzésére és a dolgozók nagyobb befolyására az igazgatótanácsokban – olvasható az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC) Brüsszelben kiadott közleményében.

Uniós becslések szerint abban a 16 EU-országban, amelyben az euró a fizetőeszköz, idén 9,9 százalékos, jövőre 11,5 százalékos lesz a munkanélküliség, ami a legmagasabb arány a második világháború óta. Az euróövezeten kívüli uniós tagországokban általában még rosszabbak a gazdasági mutatók. A helyzet egyre csak romlani fog – mondta a tömegnek a brüsszeli tüntetésen John Monks, az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) vezetője. Spanyolországban 20 százalékra is növekedhet az állástalanok aránya.

Mind ezek ellenére az Európai Bizottság illetékesei újabban azt hangsúlyozzák, hogy a szociális jóléti kiadások magas szintje aláássa az államok pénzügyi egyensúlyát, ezért újra kell gondolni a juttatások mértékét. Ez nem európai hang. A Die Presse elemzése szerint az EU ma még megoldás a válságra, de a krízis súlyosbodása a jövőben az unió széteséséhez is vezethet.

Magyarországnak ki kell törni a kiszolgáltatottság béklyóiból. A globalobolsevik uralom kilenc esztendejének az a bűne, hogy ennek a követelménynek még gondolatban sem felelt meg, ellenkezőleg még bástyákat adott át a hódítóknak, tovább rontva egy következő nemzeti kormányzat visszafoglalási esélyeit.

A helyzetet súlyosbító gazdasági világváltás nyomán sűrűn jelenik meg olyan vélemény, hogy a bajt okozó neoliberális gazdasági rendszer megbukott, változásra érett maga a kapitalizmus. Nagyobb állami ellenőrzésről szólnak, meg saját érdekéből eredő megjavulásról. Erről szól az Economist Intelligence Unit (EIU) – a világ legnagyobb nem befektetési banki jellegű gazdaságelemző háza – 418 nagyvállalati vezetőt vont be a globális felmérésbe. A Londonban kiadott, 27 oldalas összesítés szerint a megkérdezettek 59 százaléka értett egyet azzal a megállapítással, hogy a mostani válság nyomán "alapvetően változik" a kapitalizmus rendszere, és mindössze 23 százalék volt ellentétes véleményen. A felméréshez fűzött elemzésben az EIU elemzői kiemelik: a megállapítással egyetértő válaszadók sem azt szorgalmazzák, hogy a kapitalizmust mint rendszert valami mással kellene felváltani, hanem azt, hogy javítani kell rajta.

Már odáig eljutott a politikai közvélekedés, hogy elismerik a baloldalon is, hogy a neoliberalizmus teszi tönkre a gazdasági életet minden országban. Egy dologban biztosak lehetünk: nagy baj lesz, ha nem javul a helyzet. Nemcsak Magyarországon, nemcsak a keleti régióban, de nyugaton is. Orbán Viktor bizonyára többet tud erről, és utalásaiból következtethető, hogy komolyan számol valamiféle kedvező változással. Újságunk 5. oldalán idézünk részleteket a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács ülésén ehangzott beszédéből, annak bevezetőjében figyelemre méltó kijelentést tett a világban jelentkező új áramlatról: "Most már egyre nagyobb erővel törnek fölszínre, kerülnek elő azok az elemzések és írások, amelyek világossá teszik, hogy itt nem egy gazdasági vagy pénzügyi világválságról van szó, hanem egy világméretű átalakulásról, amelyet kétségkívül fájdalmas jelek kísérnek. (...) Ennek az átalakulásnak a következtében sem a nemzetközi, sem a nemzeteken belüli rend nem lesz többé olyan, mint amilyen volt. (...) Egy világméretű rengés és átalakulás közepette kell foglalkoznunk saját sorsunkkal és annak jövőjével."

Jó kérdés, megérkezik-e időben a "világméretű átalakulás", nem hajszolják-e az események a magyar népet ismét egy korai ellenállásba. A pesti utca mindig is érzékeny szeizmográf volt.