Magyar Hírlap online

Lengyelek

„Miután Németország elejtette a zsák­mányt, szovjet Oroszország megkapja a tetem azon részét, amire Németországnak nincsen szüksége. Eljátssza a nemes hiéna szerepét a német oroszlán mellett. (…) A hitlerizmus barna kommunizmus, a sztálinizmus vörös fasizmus. A világ most végre megérti, hogy csak egy valódi ideológiai megoszlás létezik: egyfelől a demokrácia, a szabadság és a béke, másfelől az önkényuralom, a veszély és a háború közötti.”
E sorokkal fejeződött be a New York Times 1939. szeptember 18-i vezércikke.

Aztán a világ persze nem értett meg semmit. S az Egyesült Államok, az egész Nyugat sokat tett azért, hogy a világ ne értsen meg semmit. Sokat tett ezért a „szabadság”, a „béke” s a „demokrácia világa, mert lelkiismeret-furdalása volt egyfelől, másfelől pedig meg kellett próbálnia szalonképessé tenni a Szovjetuniót.
És megpróbálták. Pedig…

1938. szeptember 17-e, hajnali negyed három volt. A moszkvai lengyel nagykövetségen Waclaw Grzybowski nagykövet képtelen aludni. A rádió előtt ül, és próbál megtudni valamit az otthoni hírekről. Valamit. Bármit. És akkor megszólal a telefonja. Három órára berendelik a külügyminisztériumba. Amikor megérkezik, még hellyel sem kínálják. Egy csinovnyik érkezik, és felolvassa neki Molotov üzenetét. Molotov üzenetét – Lengyelország halálos ítéletét…

„A lengyel állam a továbbiakban nem létezik” – koppannak a szavak. S a csinovnyik így folytatja: „A Vörös Hadsereg átkelőben van a lengyel határon, hogy testvéri segítséget nyújtson (…) a lengyel népnek, és kiszabadítsa őket a sajnálatos háborúból, amelybe oktalan vezetői miatt kerültek, és hogy hozzásegítse őket a békéhez.”
Igen. Ismerős szavak. És reggel nyolckor aztán a moszkvai rádió hivatalosan is bejelenti, hogy a Vörös Hadsereg egységei behatoltak Kelet-Lengyelországba…

Sztálin elköveti élete egyik legaljasabb, legundorítóbb gaztettét. Hátba támadja az élet-halál harcot vívó Lengyelországot. S amiről kevés szó esik: miközben Hitler nyugatról, Sztálin pedig keletről esik neki a lengyeleknek, délről Tiso Szlovákiája nyomul be Lengyelországba, igazi gyáva hiénaként. S mindezek fényében különösen hangsúlyos Horthy intézkedése, amely szerint az egyetlen megmaradt menekülési útvonalat – Hitler kifejezett kérése ellenére – nyitva hagyja a lengyeleknek Magyarország felé…
S persze mindezek után a levegőben lóg a kérdés: hogyan és miért merte Sztálin megtenni ezt? Ha keressük a választ, olvassuk el mindenekelőtt Hitler szavait: „Oroszország nem lesz az ellenségünk Lengyelország elfoglalása után. Az ellenség nem számított nagy elszántságomra. Ellenségeink kis férgek. Találkoztam velük Münchenben. Biztos voltam benne, hogy Sztálin soha nem fogadná el az angolok ajánlatát. Csak vak optimizmussal hihetné bárki is, hogy Sztálin olyan őrült, hogy nem lát át Anglia szándékain. Oroszországnak nem érdeke Lengyelország fennmaradása. (…) Litvinov elbocsátása bizonyító erejű. Olyan volt ez számomra, mint egy ágyúlövés. A moszkvai változások jele a nyugati hatalmakkal kapcsolatban. Lengyelország most abban a helyzetben van, amiben látni akartam. Megkezdődött Anglia egyeduralmának megsemmisítése. Most, hogy megtettem a politikai előkészületeket, a katonákon a sor.”

Döbbenetes szavak. S az bennük a leghátborzongatóbb, hogy sajnos igazak. A Nyugat, amely mindvégig hitegette Lengyelországot, amely, úgymond, „szavatolta” a lengyelek biztonságát egy esetleges német támadás esetén, csöndben nézte az 1938. szeptember 1-jei német támadást. Még a németeknek elküldött hadüzenettel is vártak három napot, segítséget pedig nem nyújtottak. Hitler mindezt előre látta. Fent idézett szónoklatát pedig így fejezte be:
„A legelső cél Lengyelország lerombolása. Az aktív katonai erőket kell megsemmisíteni, nem pedig egy adott földrajzi vonalat elérni. Még ha háború tör is ki nyugaton, Lengyelországot akkor is el kell pusztítani. Gyors döntés, az időjárásra való tekintettel. Megmondom a háború indításának propaganda okát is, nem számít, hogy az hihető-e. A győztest senki sem fogja megkérdezni, hogy igazat mondott-e. Amikor hadba szállunk, nem az igazság számít, csak a győzelem. Ne legyen sajnálat a szívünkben! Cselekedjünk durván! Nyolcvanmillió embernek meg kell szereznie, ami jár neki! (…) Mindig az erősebbnek van igaza. Legyünk kíméletlenek és irgalmatlanok! Acélozzuk meg magunkat mindenféle könyörület ellen! (…) Aki már elgondolkodott a világ rendjén, tudja, hogy az nem szól másról, mint a legjobbak erővel kivívott sikeréről!”

Hitler fenti szavai és világképe tökéletes megértésre találtak Sztálinnál és a bolsevikok Szovjetuniójánál. Történt mindez annak ellenére, hogy a nácik és a szovjetek az 1939-et megelőző nagyjából hat évben folyamatosan sértegették egymást, és a másikat a gonosz megtestesülésének tartották. Így talán nem meglepő Galeazzo Ciano gróf, olasz külügyminiszter megdöbbenése, amikor Hitler, odafent a festői Obersalzbergben közölte vele, hogy a Német Birodalom és a Szovjetunió eljutott a „kiengesztelődés határára”, és „közösen kívánják megoldani a kelet-európai problémákat”.

S valóban így történt.
1939. március 10-én Sztálin egy rádióbeszédében közölte, hogy sok hasonlóság van a nemzetiszocializmus és a kommunizmus között. Ez volt a jel. Ez volt az üzenet, hogy a Birodalom és a Szovjetunió nem ellenség többé. S hogy jöhet a paktum…

Idézzük csak fel egy pillanatra Hitler imént közölt szónoklatát! Azt a részt, amikor Litvinov menesztéséről beszél. Mit is jelent ez?

Makszim Litvinov, Sztálin külügyminisztere, a Nyugattal jó kapcsolatokat ápoló zsidó. Ő képviseli a Szovjetuniót azokon a tárgyalásokon, amelyek a britek, a franciák és az oroszok között zajlanak, s céljuk egy közös megnemtámadási szerződés kidolgozása, s a Hitler elleni védelem. 1939. május 3-án Sztálin meneszti Litvinovot. E lépéssel egyfelől gesztust tesz Hitlernek, másrészt jelzi, hogy a Nyugattal szemben Németország felé fordul. S jöhet Molotov, „Oroszország legjobb hivatalnoka”, jöhet a Molotov–Ribbentrop-paktum, s jöhet Lengyelország feldarabolása, felszámolása. Jöhet a hullarablás…
A végén pedig: Katyn.
Katyn – a bűn maga.

A katyni erdő némasága, ahol az előre megásott tömegsírok szélén hangtalanul imádkoznak a lengyel hazafiak. Tisztek és tartalékosnak behívottak. A lengyel értelmiség színe-virága. Orvosok, tanárok, tanítók. Egy nemzet lelke. Állnak a katyni erdőben, az előre megásott tömegsírok szélén, s csak az ajkuk mozog. Imádkoznak. Hátuk mögött az NKVD-s hóhérok, a vörös nácik jéghideg, rezzenéstelen arccal emelik a pisztolyokat. Tarkólövés. Az élettelen testek tömegsírba zuhannak. Van akkora szörnyűsége, iszonyata mindennek, mint amikor a nyilasok Dunába lőtték a pesti rakparton a zsidókat. S van akkora „propagandaértéke” is… De erről nem esett szó. S ha igen, akkor csak hazugság. A nürnbergi színjátékban a szovjetek megpróbálták a németek nyakába varrni Katynt. Nem sikerült nekik. De a hazugság maradt. A hazugság – és a csönd.

Wajda törte át aztán a hallgatás falát. Filmje remekmű – s mert Wajdát sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet, hát a filmjét is agyonhallgatták inkább. Párizsban külvárosi mozikban adták, vasárnap délelőtt 10-kor. S mivel „alacsony volt a nézőszám”, hát hamar le is vették a műsorról.
Álltak a lengyel hazafiak a katyni erdőben. Tömegsírban végezték. Jól mondta Edward Smigly Rydz tábornagy, a lengyel fegyveres erők vezetője közvetlenül a háború előtt: „A németekkel a szabadságunk elveszítését kockáztatjuk. Az oroszokkal a lelkünket veszítjük el.”

Oda, a katyni erdő némaságába igyekezett Kaczynski államelnök. Hogy lerója kegyeletét honfitársai előtt. A lengyel nemzet lelke előtt. Oda igyekezett, és meghalt. S vele halt sok állami, katonai vezető és a katyni erdőben meggyilkoltak utódai.

Mostantól, ha lehet egyáltalán, még nagyobb a katyni erdő némasága.

S csak még valamit: a lengyelek lelkét nem lehet elvenni. Ők igazi nemzet lettek a szenvedésekben.
Osztozom, osztozunk gyászotokban, lengyel barátaink.
Büszkék vagyunk, hogy a barátaitok lehetünk.