Magyar Hírlap online

Hippokratész és a szalonidióták

„A gyógyításban nincsen polarizáció, ott nem számít a jobb- vagy baloldaliság kérdése. Persze, egy politikus szájából jól hangzik...”

Évek óta szálka a kormányzat szemében Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, mert minden, a gyógyítást hátrányosan érintő döntést élesen bírál. A gyakorló háziorvos az idők során alaposan beletanult az egészségpolitikába, egyebek mellett az ő javaslatára létrehozott Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalban végzett munkája révén. S bár a kamarai tagság 2007 óta nem kötelező, Égernek markáns elképzelései vannak a testület felelősségéről, nemcsak az orvosok „kordában tartását”, hanem a gyógyítás zavartalanságát, a betegek érdekeit és a szakpolitika főbb irányait illetően is.



– Az utóbbi időben minden megszólalása vihart kavar. Legutóbb Mesterházy Attila MSZP-s kormányfőjelölt kijelentése, majd az ön válasza adott hetekre témát a közbeszédnek és a politikának. A kampánytól függetlenül nem lehetséges, hogy Mesterházy valós jelenségre világított rá, amikor azt kérdezte, hogy rábízhatja-e magát egy közismerten baloldali politikus egy jobboldali gondolkodású orvosra?

– Mindegyik politikai pártban emberek ülnek, s bár szeretik tagadni, van lelkiismeretük. A képviselő szerintem jól tudja, hogy amire az igen gombot nyomkodta a parlamentben, annak a jó része haszontalan, maga sem hisz benne, ráadásul hallja a mi érveinket is. Mivel tudja, hogy ludas az egészségügy romló helyzetében, szabadulni próbál a lelkifurdalástól, ezért a vélt ellenfélre vetíti saját gondját. A gyógyításban azonban nincsen polarizáció, ott nem számít a jobb- vagy baloldaliság kérdése. Persze, egy politikus szájából jól hangzik, ha erre hivatkozik. Ez a politika gyalázata.

– A pártállami idők biztonságérzete hamis volt ugyan, de a betegek azt tapasztalhatták, hogy azonnal megkapják az ellátást. Húsz év után oda jutottunk, hogy egyesek szerint nemsokára teljesen bedől az ellátás, és újat építhetünk a romokon.

– Az újraépítés reménye, a csodavárás a jelenkor hamis illúziója. Másrészt nem is tud bedőlni az ellátórendszer. Sohasem lesz olyan, hogy valaki vérző fejjel a kórház kapujában esik össze, és meghal, hiszen az ember a természetéből fakadóan segít a másikon. Lehet, hogy csupán bebugyolálják az illető fejét, mint egy háborús sérültnek, de valahogyan segítenek rajta. Más kérdés, hogy meddig hagyja az ember, hogy csak ennyi történjék vele, és nem a lehetséges több. A legnagyobb bajnak azt látom, hogy nincs, aki tanítsa, továbbadja a tudást, fogja a fiatal orvos kezét. A tudásbázis van a legnagyobb fenyegetettségben, ami valós veszély, és ezt nem szabad hagyni bedőlni. Itt vannak a legsürgetőbb teendők.

– Mégis, miért nem sikerült megújítani az egészségügyet?

– Mert egészségpolitika helyett csupán egészségügy-politikában gon­dolkodtak a döntéshozók. Az elemeiben nem összeillő rendelkezések tákolmánya mindig az aktuális pártpolitikai érdekeket, gazdasági kényszereket testesített meg. Gazdasági kényszerből kezdték korlátozni a betegellátást, ami egyre durvult. Medgyessy Péter ötven százalékkal emelte a gyógyítók bérét, és azt mondta, ez az első lépcső. Ha valóban így lett volna, akkor ezt az egzisztenciális felzárkóztatást, a veszteségek kiegyenlítését célzó program kezdetének nevezhetnénk, és további lépésekkel kiteljesedhetett volna az orvosi életpályamodell, az intézményi stabilitás. De a lépcsőt nem követte több, így küszöbbé vált, amelyben örökké orra bukunk. Hét éve még bevallották, óriási összeg hiányzik az ágazatból, és akkor még nem volt bűn bevallani a konszolidációs igényt. Gyurcsánnyal azonban ez eltűnt a köztudatból és a közgondolkodásból. Mentünk tovább a válság felé, és már senkinek sem jutott eszébe, hogy anyagi szempontból rendbe kellene tenni az egészségügyet. Ma is vannak még lehetőségek, de törvényben kellene rögzíteni az alapelveket és a célokat. Utána már könnyebb lenne szakemberként felvenni a kesztyűt, és azt mondani a döntéshozóknak, hogy ha önök növelni akarják például a születéskor várható élettartamot, az egészségesen megélhető életévek számát, ami egyébként stratégiai kérdés, akkor már lehet arról beszélni, hogy mindezt milyen ütemezésben, forráselosztással valósítsuk meg. Tény, hogy a botrányos korrupciót is vissza kell szorítani az ágazatban, s ez még ingoványosabb terület.

– A szabad demokrata szakminiszterek nemegyszer megsértették az orvosok becsületét, vagy megkérdőjelezték hozzáértésüket, amire korábban nemigen volt példa. Mások viszont azt mondják, ennek itt volt az ideje, a doktorok végre leszálltak a magas lóról.

– Valóban szembe kell nézni a saját erkölcsiségünkkel, alkalmanként nem megfelelő működésünkkel is. Felnőtt egy generáció, amely neveltetésében, együttérző képességében, humánumában is gyökeresen más, mint az elődei. Ha orvos lesz a tagjaiból, akkor ez a gyógyítói minőségükben is lecsapódik. Sok tennivaló lenne tehát a saját házunk táján is.

– Ebben mennyi szerepet kaphat a kamara?

– A testület szétzüllesztése nyilván szándékos, a neoliberális gondolatvilágba illeszkedő döntés volt, így most nem kedvező a helyzet. Le akarták értékelni, és cipősarkaláshoz hasonló szolgáltatássá akarták tenni a bizalmi viszonyon alapuló, máshoz nem hasonlítható, spirituális jellegű gyógyítást. Azt mondták, mi ugyanolyan szolgáltatók vagyunk, mint mondjuk a MÁV, és e logika szerint le kellett törni minden ellenkező előjelű akaratot. Szét kellett verni a hagyományon alapuló köztestületet is, amely rendet tudna tartani saját berkeiben, s irdatlanul el tudná porolni azokat, akik nem a gyógyítás szentségének megfelelően viselkednek.

– Szenvtelen hirdetések tömkelege ajánl ilyen-olyan egészségügyi szolgáltatást. Ezekben kevés spiritualitást lehet felfedezni.

– A kamara az etikai kódexében tizenöt évig igyekezett ellenállni, hogy a mellnöveléstől kezdve a bütyöklevételig mindenféle bunkó módon lehessen az orvosi tevékenységet reklámozni. Ennek vége lett, amiben tevőleges része van a Gazdasági Versenyhivatalnak is. Nem tudjuk a minőséget garantálni és ellenőrizni, mert ha levetetnénk egy-egy ilyen hirdetést, a hivatal megbüntetne bennünket. Ezeken túl kellene lépni, és az orvoslást ismét hivatásként, szolgálatként értelmezni, amelynek meg kell adni a szükséges jogosítványokat. A politikának nem ütnie kell a köztestületeket, mert azok állan­dóan ellenkeznek, és mondják a magukét, hanem megerősíteni őket. Cserébe elvárhatja tőlük, hogy rendet tartsanak maguk között. A vitákat is fel kell vállalni, mert ha jó kompromisszumot lehet kötni, abból a politika is jól jön ki.

– Most, a technokrácia idején mennyit ér Hippokratész 2400 éves esküjének szövege?

– Abban a pillanatban, amikor a sok szalonidiótának elkezd fájni valamije, hihetetlenül igényli az empátiát, várja a jó szót. Ha az orvos korrektül ugyan, de az ő stílusukat és módszereiket használja, elkezdenek ordítani, feljelentéssel fenyegetni. Amikor az ilyen emberek megbetegszenek, vagy szülni mennek, elvárják a maximális kiszolgálást és azt, hogy szépen beszéljenek velük, legyen kinek a vállára borulva kisírni magukból a sok lelketlenséget, amely miatt sérült a pszichikumuk. Ez óriási paradoxon.

– Az egyik honlap önt így titulálja: orvos, kamaraelnök, politikus. Mit szól az utóbbihoz?

– Csak a szó eredeti, közbeszédi jelentése értelmében vagyok politikus, mert fontos társadalmi érdekért cselekszem. A politikus azonban ma nem ezt jelenti. Meg kellene fordulniuk a lovon, és tudomásul venniük, hogy nem az emberek vannak őértük. A döntéshozatalban nagyobb alázatra lenne szükség. Ne pártállás és frakciófegyelem alapján dőljön el egy-egy nagyon fontos kérdés. A parlamentben annak tükrében szavaznak valami mellett vagy ellen, hogy a kormánypárti vagy az ellenzéki sorokban ülnek. A döntéshozók ne azt mondják meg, hogy engem hogyan gyógyítsanak a kórházban, mert arra ott vannak a szakemberek. Ne a politikus, hanem a szakember döntsön, hogy valahol kell-e vasút, vagy nem, másként könnyű bármit megtenni pénzhiányra vagy bármi másra hivatkozva. Két héttel ezelőtt például az OEP-ben voltunk továbbképzésen, s ott elmondták, a minőségalapú finanszírozást azért kell bevezetni a háziorvosoknál, mert azt javasolja a Nemzetközi Valutaalap illetékese. Tetszik ezt érteni? Magyarországon az alapellátás finanszírozási szerkezetébe azért kell egy szakmailag vitatható elemet becsempészni, mert a valutaalap azt akarja. Innentől kezdve miről beszélünk? Az egészségügyben nem az a lényeg, hogy mindenféle hókuszpókuszt bevezessünk, hanem hogy a szakma szabályai szerint hagyjuk gyógyítani a doktort, teremtsük meg hozzá a feltételeket, és kőkeményen ellenőrizzünk, kérjünk számon. De akkor ne olyan ellenőrt küldjenek, aki a múlt héten még zöldséges volt, hanem hozzáértő embert. Ebben az ÁNTSZ-nek és a társadalmi egészségbiztosítónak lenne nagy szerepe, de ahhoz a tisztiorvosi intézmény hatáskörét és tekintélyét is sürgősen helyre kell állítani.