Magyar Hírlap online

Átszervezési kudarc

A nagy múltú Lengyel Gyula szakközépiskola – a tanárok és a szülők tiltakozása ellenére történő – bezárásának máig ható tanulságai

Átgondolatlannak tartja a fővárosi szakképzési rendszer 2007-ben bejelentett átalakítását a fideszes Kucsák László. A szakma mellőzésével végrehajtott koncepció része volt a Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola bezárása is, amely ellen a diákok, a tanárok és a szülők erőteljesen tiltakoztak – mindhiába. Az egyik volt tanár most a több mint százötven éves intézmény újraalapításáért lobbizik.

Általános Iskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Diákotthon és Gyermekotthon – ez a szöveg olvasható a Fővárosi Közgyűlés által még 2007-ben megszüntetett Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola egykori épületén. Ottjártunkkor a portás kedvesen fogadott bennünket, és érdeklődésünkre elmondta, valóban volt ott korábban egy szakközépiskola, ám azt felszámolták, s jelenleg sajátos nevelési igényű gyermekek járnak oda. Ezt az információt mintegy megerősítette az előtérben üldögélő, műanyag babáját szorongató, ránézésre úgy tizennégy éves lány jelenléte. Az otthon azonban csak a földszinten és az első emeleten működik, a második emelet üres. Környékbeliek mesélik, hogy néha hétvégeken világosság van az ablakokban: aerobikterem működik az egykori tantermekben.

A több mint százötven évvel ezelőtt alapított intézménynek, az ország első szakközépiskolájának sorsa éppen három évvel ezelőtt pecsételődött meg, amikor, liberális javaslatra, a Fővárosi Közgyűlés – a Lengyel Gyulával együtt – tizenkilenc szakközép bezárásáról, illetve összevonásáról döntött. A IX. kerületi Friss utcában, kertvárosi miliőben lévő épületbe járó diákoknak a 2008-as tanév kezdetéig kellett átmenniük a belvárosi II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskolába.

Csakhogy volt egy „apró” gond: míg a közgyűlés az alacsony, alig pár százas létszámmal érvelt a Lengyel Gyula megszüntetése és másik intézménybe olvasztása mellett, a valóságban mintegy hatszáz nappalis és estis tanuló járt oda. Ez volt az egyik legfőbb adu, amelynek zászlóra tűzésével a halálra ítélt iskola tanárai, diákjai és a szülők igen aktív tiltakozásba kezdtek. Szerintük ugyanis a Fővárosi Közgyűlés oktatási ügyosztálya bizonyíthatóan hamis adatok alapján készítette elő az integrá­ciót, ennek alátámasztására azonban hiá­ba szembesítették a döntéshozókat az osztálynaplókban szereplő létszámokkal.

Hazai joghatóságok mellett a stras­bourgi Emberi Jogok Európai Bírósághoz is fordultak, több tüntetést szerveztek, az egyik tanár még éhségsztrájkba is kezdett, hogy felhívja a figyelmet a nagy múltú intézmény sorsára. Mindez nem vezetett eredményre, és hiába hívták meg a szülők az iskolába az SZDSZ-es fővárosi képviselőt, John Emesét. Egy volt diák akkoriban így nyilatkozott lapunknak: „Megmutattuk, hogy van szép tornatermünk, mert ez volt az egyik ok, ami miatt megszüntettek bennünket. Úgysem sportol a mai fia­talság, próbálta leszerelni érvein­ket a közgyűlésben Ifi István ügyosztályvezető. Mi arra számítottunk, hogy John Emese majd kiáll mellettünk, mert hiszen hazugságokra épült az iskolánk bezárása, de aztán ebből semmi sem lett.”

Pécsi Ágnes, a Lengyel Gyula egykori tanára nemrég lobbi­tevé­keny­ségbe kezdett a Lengyel Gyula újraalapítása mellett. Mint lapunknak elmondta, az intézmény helyére került otthon számára nem a legalkalmasabb a Friss utcai épület, ráadásul úgy tudja, a speciális nevelési igényű gyermekeknek több kerület megfelelőbb épületet ajánlott fel, az illetékesek mégis a volt szakközépiskola mellett döntöttek. A bezárás idején egyébként még lakóparkról szóltak a hírek, ám a tulajdonos főváros mindmáig nem adott túl az épületen.

„Mára teljesen szétszéledtek a Lengyel Gyulá-sok. Talán ötvenen lehetnek még, akik az új helyre, a Rákócziba járnak, a többieket előbb-utóbb máshová vitték a szü­leik. A Rákóczi igazgatója is tiltakozott a bezárásunk ellen, mert látta, nem férnek be hozzájuk az átvett diákok. Ez végül beigazolódott. Volt olyan osztály, amelynek a folyosóból kialakított tanteremben tartottak órákat.
A mi példánk is mutatja: a szakiskolák rendszerének fővárosi átalakítása totális kudarc, ráadásul teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a legfontosabbak, a tanulók igé­nyeit” – érvelt Pécsi Ágnes, akit egyébként nemrég hívott vissza alelnöki posztjáról a kormányzat intézkedéseivel szemben nem túl nagy ellenállást tanúsító Pedagógusok Szakszerveze­tének vezetősége.

Hozzátette: a Lengyel Gyula épületét legalább használják, még ha nem is arra, amire való, de több, korábban ugyancsak szakközépiskolának helyet adó épület még ma is kong az ürességtől. Van olyan, amelynek az őrzésére, állagmegóvására több százezer forintot költenek az adófizetők pénzéből, miközben nincsen funkciója.

Információink szerint a Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola alapítójának utódjánál, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamaránál is felvetődött az újraalapításban való részvétel ötlete, ám ezt hivatalosan nem erősítették meg lapunknak.

---

Szellemházak fenntartása százmilliókért
A jelek szerint ingatlanpiaci szempontból a lehető legrosszabbkor döntött három éve a főváros egy sor budapesti középiskola összevonásáról. A válság közepette a 19 megüresedett épület közül eddig mindössze hármat sikerült eladni és másik hármat kiadni, miközben a szellemházak fenntartása évente százmilliós összeget emészt föl – számolt be az Origo hírportál. Az értékesítésre kijelölt fővárosi ingatlanok eladása az önkormányzat egyik cégének, a BFVK, azaz a Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ Zrt. feladata. Ez, különösen a mostani ingatlanpiaci helyzetben, korántsem egyszerű, mivel speciális átalakítás nélkül csak bizonyos funkciókra alkalmas ingatlanokról van szó.
(MH)

---

Megkérdeztük
Kucsák László, a Fővárosi Közgyűlés fideszes tagja:
A fővárosi MSZP–SZDSZ-koalíció 2007 januárjában állt elő Budapest szakképzési rendszerének átalakításával. Az első látásra is átgondolatlannak tetsző koncepció szinte az utolsó pillanatig változott, végül is tizenkilenc intézményt szüntettek meg, vagyis – ahogy a hivatalos indoklás szólt – olvasztottak be egy másik iskolába. Volt olyan szakképző, amelyik egy héttel a kiszabott határidő előtt került ki a bezárandók köréből, és volt, amelyik ezzel egy időben szerzett tudomást a bezárásáról. A döntések ellen rengeteg tüntetést tartottak, leginkább a Lengyel Gyula esetében volt hangos a tiltakozás. Az átszervezésbe nem vonták be a szakmai és érdekvédelmi szervezeteket, és ugyanez volt érvényes az úgynevezett térségi integrált szakképző központok létrehozásakor is. Az utóbbi kapcsán érdemes rámutatni: az új rendszerben van olyan diák, akinek a város másik végébe kell járnia gyakorlati képzésre. Meggyőződésem, hogy a parlamenti törvény által meghatározott folyamatot sokkal hatékonyabban, kevésbé pazarlóan is végre lehetett volna hajtani. Ez még most sem késő, a szisztéma alapos újragondolásra szorul. Annyi biztos: a szakiskolák rendszerének átalakítása nem nevezhető sikertörténetnek. (KD)