Magyar Hírlap online

A magyar másképp szép

Stefka István vitaindító felvetésére, miszerint szép-e a magyar, és egyáltalán valamiféle leltárt és új nemzetstratégiát kellene felállítani az arra hivatott felelős gondolkodóknak, a válasz persze csakis igen lehet. Tartok azonban attól, hogy a magyarság kollektív lelki állapotát kellene először, minden jóakaratú honfitársunkra visszaosztva egyéni önbecsüléssé dagasztani, hogy aztán ismét egységgé formálva tekinthessünk a jövőbe.

Régóta furdalja az oldalamat Charles Boner néhány sora. Nevezett angol úriember az 1860-as évek elején diplomataként járt Magyarországon, majd könyvben összegezte a látottakat. Boner tulajdonképpen kedvelt bennünket, magyarokat, de faji hibáinkra is éles szemmel rámutatott: "A magyarok állandóan merengenek, képtelenek hibáikkal szakítani, és – akárcsak az írek – minden adandó alkalommal szóba hozzák azokat. (…) Nem tartanak igényt a bizonyosságra. A sérelmeikkel kapcsolatos sajátos álláspontjukat megváltoztathatatlan igazságnak tekintik. Hiányzik belőlük a józan megfontolás, a kívánatos és az elérhető közötti különbségtétel képessége, nem ismerik a kompromisszumba hajló bölcsességet, és dölyfös ellenségeskedés hatja őket át – így persze semmit sem érnek el. (…) A magyarokat túlzott képzelőerejük irányítja, hozzászoktak, hogy önkényesen ténynek tekintsenek valamit, nem érzik annak szükségességét, hogy minden állítást alaposan megvizsgáljanak, nehogy nemzeti és politikai érzelmeik rossz irányba térítsék őket."

Mielőtt a mindannyiunkban ott lappangó kurucos hévvel mondjuk a Farlington-lápvidék aljára igazítanánk a szerzőt, fontoljunk meg néhány dolgot. Mindenekelőtt szögezzük le – és ezzel válaszolok is Stefka Istvánnak –, hogy szépek vagyunk, de nem úgy, ahogyan gondoljuk. Voltaképpen alig-alig ismerjük önmagunkat. Különösen fájdalmas, hogy az úgynevezett értelmiség – a kifejezéssel bánjunk óvatosan, nem mindenki az, aki annak látszik – teljesen lényegtelen mellékmondatokból épít életművet. Beszéljünk csak a nemzeti táborról, ha jobban tetszik, a jobboldalról. Még legjelesebb képviselői is történelmi események védelmében vagy teljesen érdektelen szakmai ügyeken lovagolva harcolnak a maguk eszmebarikádján. Mások kapásból ügynököznek és zsidóznak, ha valaki eltérően vélekedik például Görgey vagy Nagy Imre történelmi szerepéről. Vagy gondoljunk arra, hogy a stupid őstörténeti tanulmányok körüli disputák mennyi erőt emésztettek fel a valódi sorskérdések vizsgálata helyett. Pedig nem a történelemkönyvekből citált mellékmondatok között kéne rendet tenni, a nemzet lelki élete az élet valóságos fórumain hullámzik: utcán, vendéglőben, munkahelyen. A nemzeti értelmiségnek komolyan kellene vennie a hús-vér embereket, és vissza kellene szorítania historizáló hajlamait.

Igen, a magyar szép. Még akkor is, ha Bonernek igaza van abban, hogy nem tartunk igényt a bizonyosságra, képtelenek vagyunk a józan megfontolásra. És – ez tán a legfájdalmasabb – testi és fizikai nyomorunk ösztönös ellensúlyozására, a bizakodásra.

Intézményes segítséget hiába várunk, ha magunkon nem akarunk segíteni. A magyar kormány és az RMDSZ bármilyen csángóprogrammal kirukkolhat, ha a csángók nem kérnek a magyar nyelvből-kultúrából, nincs mit tenni. De jó tudnunk: néhány egyéni tett reménytelen ügyeket is visszaadhat a nemzetnek.

Szépek vagyunk, hiszem és mondom én is. És bevallom, egyáltalán nem érdekel, az idegen szép-e. Vannak szép, vannak kevésbé szép, és akadnak kifejezetten undorító idegenek. Magyarból is akad ilyen is, olyan is. De – már megbocsásson a világ – az idegenek tegyenek rendet maguk körül, mi magyarok pedig a saját ügyeinket intézzük. Ha túlságosan elmerülünk a gyűlölettel ránk tekintők érvrendszerében, semmit sem teszünk hozzá a nemzeti önépítéshez. Dolgozzuk ki a saját érvrendszerünket, korszerű világlátásunkat, és azzal zúzzuk szét a túloldal – egyébként recsegő-ropogó – hatalmi monopóliumait politikában, sajtóban, gazdaságban. Legyünk jobbak náluk humorérzékben, műveltségben, duzzadjunk az önbizalomtól, a fizikai és szellemi megelégedettségtől, és akkor visszaszerezzük a hazánkat…

Még egy apróság. Skultéti László, a legöregebb huszár a kilencvenötödik évében halt meg, 1832-ben. Mi ebben a különös? Pusztán annyi, hogy már tizennégy évesen huszárnak szegődött, vagyis nyolcvanegy évet töltött nyeregben és ágyútűzben, ott volt a napóleoni háborúkban is. Ha élne, megkérdezném tőle: szép-e a magyar. Biztos vagyok benne, hogy válasza még sokáig a fülünkben csengene. Engem legalábbis jobban érdekelne a programalkotó blődségeknél.

---

Eddig megjelent írások: Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor – tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre, Föld nélkül nem megy, július 13., Tamáska Péter, Trianon magyarja szép, július 20., Mészáros László, A magyar név szép lesz…, július 22., Lőkös István, Nyolc évszázad, július 25., Lentner Csaba, A közmegegyezés gyökerei, július 27., Roszík Péter, Új Trianon a láthatáron?, augusztus 3., Gaál Péter, Életveszélyben, augusztus 8., Csizmadia László, Kertész leszek…, augusztus 12.